Kesergő-lázadó Eddások voltunk, alkoholisták voltunk
Iskolából mentem haza délután, éreztem hogy megint kezdődik. Feszülnek meg az izmaim, remegek, és kontrollálatlan lesz a mozgásom. Az a fémes íz is a számban olyan ismerős volt. Éreztem, hogy biztosan kétszáz a pulzusom, izzadok, pedig hideg van az utcán. A lelkem pedig nem melegít, abban még nagyobb a hideg. Mit csináljak most, kinek szóljak hogy rosszul vagyok? Miért vagyok én 14 évesen folyton beteg, ez biztos valami halálos dolog, amit nem vesznek észre az orvosok.
Nem ittam alkoholt néhány napja, mert bár akkor mindössze 14 voltam, de már sokadszor gondoltam arra, hogy abba kéne hagyjam az ivást. A rosszullétem elvonási tünet volt. Ma már tudom, akkor még csak megijesztett, de nem értettem. Egyetlen orvos sem ismerte fel, hogy tulajdonképpen mi a baj velem.
Mamika a somlyói bölcsődében volt dada. Egészségügyi dolgozóként sok ismeretsége volt orvosi körökben. Ahogy egyre sűrűbben jelentkeztek a rosszullétek, egyre többet ittam. Az alkohol valahogy megszüntette. Ha iszom, nem szorongok. Mamika évekig elkeseredetten hordozott az orvosokhoz vizsgálatokra. Somlyó, Zilah, Várad, Kolozsvár. Még Marosvásárhelyen is voltunk, egy neurológus professzornál. Értetlenül néztek rám, nem találtak semmit, ami megmagyarázta volna a folyton jelentkező rohamaimat. Senki nem gondolt arra, hogy ez alkohol-dependencia. Ma már megtanultam, hogy egy újszülöttnek is lehetnek elvonási tünetei, ha az anya végigissza a terhességet.
A marosvásárhelyi doktor aztán „meggyógyított”, Diazepam tablettát írt fel nekem, reggel és este. Egy alkoholistának. Egy gyereknek. Jól lettem, nem törtek rám többé a rohamok. Majd csak 35 év múlva ismét, amikor önszántamból el akartam hagyni a szintén benzo alapanyagú Rivotrilt, akkor újra megvonási tüneteim lettek, de nem ugrok ennyire előre… Erről majd valamikor a későbbiekben írok még.
Szedtem hát a gyógyszert, és ittam. Mert nem-inni már képtelen voltam. Az a fajta rosszullét már nem jelentkezett, másfajta idegrendszeri zavarok viszont igen. Úgyhogy ittam az orvos által felírt szorongásoldóra.
Egyszer például egésznapos sakkversenyen voltam Zilahon. Első helyezett lettem a megyei versenyen, de most először az életemben beismerem azt is, hogy ehhez kellett a döntőben Bereczki Zsolti is, aki a testvérem barátja volt. Neki már több bajnoki címe is volt, otthon meg is vert engem minden alkalommal, ha játszottunk. Bár sosem beszélt róla, akkor ott a döntőben hagyta, hogy nyerjek. Biztos vagyok ebben, és egyszer az életben még meg is fogom kérdezni erről. Ez fontos, nem? Voltam-e a megye legjobb sakkozója, vagy sem? Ilyen önértékelési problémák miatt is ittam amúgy.
Hazaérve a versenyről, korán pizsamába bújtam, és lefeküdtem aludni. Sokat aludtam, kimerített az a 8-10 sakkparti. Aztán reggel, mikor felültem az ágyon, azt vettem észre, hogy tetőtől-talpig fel vagyok öltözve. Pionírruhába, ahogy a versenyen voltam. A cipő a lábamon, befűzve. Még a pionírnyakkendő is, ha emlékeztek rá, azzal a műanyag karikával szépen átfűzve, ott díszelgett a nyakamban a trikolór. Este pizsama, most meg… ez? Semmire nem emlékeztem, a ruháimat pedig a másik szobában vettem le este, ahol Mamika aludt, ott a hátsószobában, mert Mamika szeretett ott aludni, megnyugtatta az eresz csepegése, amikor esett odakint. Szóval ő sem vette észre, hogy bementem, átöltöztem, és visszabújtam ruhástól, cipőstől az ágyba. Mint egy alvajáró. Egy holdkóros. Ekkor már gyógyszerre ittam pár hónapja.
Sosem voltam jó tanuló, mert soha nem tanultam. De ezzel az alkohol-benzodiazepam kombinációval még inkább lefele csúsztak a tanulmányi jegyeim. Volt egy csapat az iskolában, akikkel szerettem együtt lenni, bandáztunk. A mai eszemmel, 23 évnyi józansággal magam mögött, már tudom, hogy azért szerettem a társaságukban lenni, mert ott nem éreztem magam egyedül. Ott megértettek. Mert ők is ittak.
Néha be sem mentünk órákra, vagy volt, hogy néha iskola után, de már rendszeresen ittunk. Eddások voltunk, akkor még nem kellett ezt szégyellnünk, mert Pataki lázadó volt, nem mulatós. Az ufók is csak most jöttek érte. Akkor még imádtuk a kesergő-lázadó Eddát, jókat ittunk a világra, a kisebbségi létünkre, az elnyomottságunkra, a tiltásokra. Azt skandáltuk borgőzösen, hogy „sose halunk meg!”
Pedig de. Meghalunk. Ebből a csapatból is meghaltak már többen is, fiatalon. És ehhez köze van az alkoholnak. Persze ezt senki nem gondolta akkor, annyira természetes volt a piálás a 80-as években ott, Somlyón. Házibulikat rendeztünk, legtöbbször szegény Talán Janinál, ő is meghalt már nagyon régen, fiatalon. Borzasztóan le tudtunk ilyenkor aljasodni, a közös berúgás volt a program ezekben a bulikban. Mind egyformák voltunk, diktatúrában, magyar kisebbségként, elnyomott, diszfunkcionális családokból jövő traumatizált gyerekek, alkoholista és/vagy más függőségekben szenvedő szülőkkel. Kártya, gyógyszer, alkoholfüggő apák, és szinte minden esetben társfüggő anyák.
Ezekben a bulikban aztán, ha a lányok nem engem választottak a táncnál vagy a sarokban nem az én kezemet akarták fogni, titokban csókolózni, akkor még többet ittam. Elnyomtam az alkohollal a nélkülözés érzését, a jövőkép hiányát, a frusztrációkat. Ezekkel a fiúkkal nagyon éreztük, hogy mi eddások vagyunk, minket valami vérszövetség köt össze, egyszer még meg is vágtuk a kezünket is, és elmaszatoltuk a vérünket egymáson. De nem ez kötött össze minket igazán, nem ez volt a kötőanyag. Hanem az alkohol. Ivócimborák voltunk, nincs ezen mit szépíteni már. A magurai bor, meg az újlaki szilvapálinka nem gyógyszer, de mi úgy használtuk ezeket. Apáinktól ezt tanultuk, ahogyan ők is ezt az apáiktól. Ha fáj valami, ha kevésnek érzem magam, ha házasodik a barátom, ha meghal a barátom, ha megszületik a baba, ha basztat az élet vagy éppen jól mennek a dolgaim, akkor ezeket az érzéseket alkoholba kell áztatni. Kezelni.
Ott voltak a disznóvágások, azt mai napig nem értem, hogy apáink olyankor sajnálták a disznót, amit saját kézzel neveltek, etettek, vagy örültek neki, hogy leszúrhatták, és a 8-10 éves gyereket odaállították, hogy ezt végignézze és tartsa a vértálat, amíg ki nem folyik az utolsó csepp élet is az állatból. Aztán a félrészeg böllérszerepbe bújt nagybátyám jól szórakozott a megszeppent fejemen, majd jól leszidott, ha egy kis vér a tál mellé folyt, ki a földre.
Én 8 évesen nem Batman voltam, nem Pókember. Vértálat tartottam a hajnalban már részeg nagybátyámnak. Meg a lelkemet is odatartottam, hogy kiélje rajtam a bántalmazó, cinikus, megkeseredett énjét. Ezt jól megtanultam aztán én is. Soha egy férfitól sem hallottam a családomban, még Apától sem, de tényleg egész gyerekkoromban soha, hogy „ügyes vagy”, „jól csináltad ezt vagy azt a dolgot” vagy „szeretlek”.
Feldolgozatlan, emészthetetlen érzéseik terhe alatt alkoholisták lettek a férjek, az apák, és én is azzá váltam nagyon korán. Milyen furcsa mégis az, hogy mindeközben egyetlen alkoholistát sem ismertem, soha senkit nem kezeltek alkoholizmussal. Sok olyanra viszont emlékszem, hogy fiatal férfiak, apák különböző testi szövődményekbe haltak bele, vagy sok olyat is, aki felakasztotta magát, látszólag (!) ok nélkül. Anyáink nem váltak el, nem beszéltek bajokról a házasságban. Nem volt szó soha elhidegülésről, elhanyagolásról, az intimitás hiányáról. Csak belenyomorodva tűrték az egészet néha egy életen át. Tűrni kellett, mert megesküdtek, ez volt az elvárás. De apáink mintha tettek volna valami külön esküt is ezen kívül: „Neked adom az életemet, de magamat úgy igazán sosem mutatom meg. Soha az érzéseimről nem beszélek, és a tieid sem érdekelnek. Hazaadom a fizetésem, kivéve, amit eliszok, mert az kell nekem, mert csak ittasan vagyok képes elviselni magamat, téged, a gyerekeket, meg ezt az egész kurva életet. Kell! Szükségem van rá. A fájdalmakra, amiket soha nem mutatok meg, mert férfi vagyok, és én nem sírhatok. A gyerekeket nem bántom, azzal sem zavarom őket, hogy megkérdezzem, mi volt az iskolában, hogy megy a tanulás, vagy tetszik-e valamelyik kislány, esetleg mi bántja, miért szomorú. Lesz ruhájuk, kapnak enni. Szóval esküszöm, jó apa leszek, olyan, mint az én apám, meg a nagyapám volt.”
Hú, ez kijött most. 1996-ban meghalt Apa, én már 56 éves vagyok, de soha nem engedtem meg magamnak, hogy haragudjak rá. Amikor történt, amikor gyerek voltam, nem haragudtam. Most meg már nem haragszom, kiterápiáztam, feldolgoztam a gyerekkorom. De sokszor fantáziálok, elképzelem őt, ha ma is élne, mit gondolna vajon rólam? Az alkoholizmusomról, a józanodásomról? Értené-e, hogy mi zajlott le a gyerekben, és mi zajlik most bennem, amikor már tisztán élem meg az érzéseimet? Vajon eljönne-e velem az Anonim Alkoholisták gyűléseire? Megérintené-e, ha ott meghallgatna engem, ahogy az érzéseimről immár józan fejjel, őszintén és könnyedén beszélek? Megirigyelné vajon? Azt, amit a józan élet adott nekem ajándékba, ahogy most élek… Érdekelné-e ugyan? Vajon ki tudná ő is mondani, hogy „Sziasztok, Pista vagyok, alkoholista”?
Isten kegyelméből józanodó, felépülő alkoholista vagyok, és nem kaptam vissza a régi életemet, ahogyan arról sokan beszámolnak az AA meetengeken. Én egy új életet kaptam, és sok csoda történt velem amióta 23 évvel ezelőtt megszabadultam. Apukám is belehalt ebbe az IPP típusú betegségbe. Idült (krónikus), primér (elsődleges, nem más betegségek következménye), progresszív (előrehaladó).
Apa ezt már nem élhette meg, de nem vagyok hálátlan a sorsomnak. Mamika velem éli át ezt a csodát. Sokat imádkozott, amikor még szenvedő alkoholista voltam, és a családomat sanyargattam az ivással, szerencsejátékozással. Nálam talán megszakad ez a kör. Bár a gyerekkorom arra predesztinált, hogy én is ebbe haljak bele, de ma éppen 23 éve, 2 hónapja hogy nem ittam alkoholt. 2002. április másodikán a mennyország kulcsát kaptam cserébe a piásüvegért. Jó csere volt. Azóta (át)alakulok. Ismerkedem magammal, feldolgozom a múltam. Sok megbocsátanivalóm van magamnak.
Józanul csodák történnek velem, és ha érdekesnek tartjátok, írok majd ezekről még. A terápiámról, az utamról, ami idáig is vezetett. Szeretem kiírni magamból az érzéseimet, amit az emlékek ilyenkor felhoznak. Mint amikor kicsit kihúzom azt a dugót, és kiengedek valamennyit a lelkemből. Hálás vagyok azért is, hogy olvastok, ez motivál különösen erre az önfeltáró, terápiás hatású írásra. Ha csak egy embernek is segít ez esetleg, aki még szenved az alkoholizmustól, ha csak egy ember is meghallja az üzenetet, hogy aki ezzel a rosszul választott „gyógyszerrel”, az alkohollal gyógyítja a lelkét, akkor nekem már megérte. Mert „aki egy embert megment, egy egész világot ment meg”. (Talmud)
Csak úgy tarthatom meg a józanságom, ha tovább is adom ezt. Még lehetek jobb apa és jobb ember is, vannak persze nehézségeim, és van, hogy visszarendeződök emocionálisan. De hálás vagyok. És a hála az egyetlen érzés, amire nem kell innom.
Köszönöm, hogy volt hova leírnom, köszönöm, hogy olvastok.
Vig Rómeó (1969, Szilágysomlyó) három fiú közül a középső. 1989. november 16-a éjjelén szöktek át Magyarországra. Két lány, Viki és Julcsika édesapja. 2002. április 2. óta józan, ekkor kezdte el a 6 hónapos terápiás kezelést. Azóta sok minden történt. 2009 óta Ausztriában él.
Fotó: Fortepan / Péterffy István felvétele
