Mielőtt elindul az őszi kulturális szezon, arra kértük munkatársainkat, barátainkat, hogy a Holnap megújult oldalának Blog rovatában osszák meg olvasóinkkal nyári élményeiket. Elsőként Magyari Sára jelentkezik olaszországi reflexiókkal.
Az idén ismét tengerparton nyaralok. Most Olaszországban. Az ár-értékarány sokkal jobbnak tűnt, és kíváncsi is voltam. Pár éve már jártam a talján nagy víznél, de akkor Észak-Olaszországban, most Barira jöttünk, Dél-Olaszországba.
A repülőút pont a duplája a konstancainak – időben, de árban nagyjából ugyanott van, bár ebben az összegben benne volt egy nagybőrönd is a kézipoggyász mellett. Ebből máris adódtak galibák. A tavaly minden holmimat ledekáztam, hiszen összesen 6 kg-ot vihettem magammal. És 5385 g-mal indultam neki az útnak. Most a rám eső rész 20 kg volt. Tíz a kézipoggyászban és még tíz a húszkilós bőröndből. Eszméletlenül sok. Napokkal az indulás előtt elővettem az összes cuccot. Sőt, annál is többet. Például 4 fürdődreszt, 5 pár lábbelit. A többit nem is mondom. És rettentően sok hely maradt utánam, mert valójában 12 kilónyi sem volt az én cuccom. S a harmadik napon látom, az egyharmadát nem fogom felvenni.
Aztán a reptéren sem volt minden olyan zökkenőmentes: másfélórás késéssel indultunk. De a jókedv töretlen volt: légkondizott terminálban végigszaglásztam az összes női és férfiparfümöt. Kiábrándító a szaguk. Dívik ez a macskapisi nüansz olcsóbb és drágább változatban. A legtöbb nagynevű pacsuli most evvel a bűzzel játszik. Mert parfümnek nem mondanám. Az eredetileg mást jelent. De a napszemüvegeket is próbálgattam. Az sem nekem való mostanság. Vagy ki tudja, lehet, én nem vagyok ebbe a világba való. Végül bámulásztam az embereket: mackónadrág és sportcipő, kacsacsőrű nők műszempillával és egyéb műkkel, a hímnemű lényekről meg szólni sem érdemes. Már vártam, hogy induljunk.
A repülés kellemes volt, zökkenőmentes, élvezetes. Taxival ki a hotelhez, mert mással úgysem találnék oda. Üdülőtéren van a szálloda. Mindene van: étterme, medencéi, liftje, csodanapozó a parton. Igen türelmetlenül vártam a tengerrel való találkozást. A terv az volt, hogy belegázolok, kiúszom magam, majd sütkérezek a napon, előtte persze eszem valamit, mert régen volt a reggel. Nem kalkulálta bele a hasam a késést. A valóságban ez persze másképp lett: fújt a szél. Alig térdig tudtam belemenni a tengerbe. Még inkább alig tudtam kikecmeregni belőle. Hol az egyensúlyom vesztettem el, hol a fürdőruhám. Az olasz déli sziesztáról megfeledkeztem. Így egyre éhesebb lettem, végül szereztünk valami kis harapnivalót. De így legalább egyre jobban vártam az esti vacsorát. A vendéglő a tenger partján. Kellemes fények. Szép emberek. Csinos nők, öltönyös, inges férfiak. Amikor hozzám szólnak: signórának hívnak. Ez tetszik. Meg az is, ahogy beszélnek velem. Tény, hogy nem értem, de a hangsúly az bejön.
Fáj a fogam valami igazi spagettire. Így azt rendelek. Szerintem. Mert gombócot hoznak. Elképedek. A pincér is, mikor kérdem, hol a laskám. Szerinte én ezt rendeltem. Eszem belőle. Olyan, amilyen. Van hozzá finom kenyér, azt szinte mind megeszem a gombóc szószával. Az kimondottan ízlett.
A tenger hullámzik, a levegő meleg még este is. Jó ülni a napágyakon éjjel, bámulni a csillagokat. Verset mondani – hármat is. Hallgatni. Álmodozni. Ez is egy olyan tökéletes pillanat. Fáradtan aludni menni. És forgolódni az ágyamban. Melegem van. Zajong a légkondi, de nem hűt rendesen. Nehéz a levegő. Nem tudok szuszogni. Éjjel háromkor felöltözöm, kimegyek a hotel udvarára ágyat keresni. Persze nincs. Kicsit üldögélek, de lent még nehezebb a levegő, így visszaballagok a szobába.
Előbányászom a mentális lexikonomból a test működésével kapcsolatosakat: képes vagyok adaptálódni a körülményekhez. Csak idő kell és türelem magamhoz. Elméletben tudom, a gyakorlatban pedig morcos vagyok kialvatlanul. De a reggeli kárpótol: minden szép, ízletes. Rengeteg sajtféleség, isteni gyümölcsök, kávé, sütemények. Így indulunk el autót bérelni. Előtte még úsznék egyet, de nem lehet. Még mindig szél van, nagyok a hullámok. Méltánytalannak tartom a dolgot. Én tudom, hogy a víz az úr, no, de lehetne vendégszeretőbb. Persze majd az lesz. És nem csak a tenger. Mellesleg lassan minden jóra fordul, sőt, annál is jobbra. De azt majd a következőkben írom meg. A lényeg: a la dolce vita és a dolce far niente bűbájosan hatni kezdenek…
