Vig Rómeó (1969, Szilágysomlyó) három fiú közül a középső. 1989. november 16-a éjjelén szöktek át Magyarországra. Két lány, Viki és Julcsika édesapja. 2012. április 2-a óta józan, ekkor kezdte el a hat hónapos terápiás kezelést. Azóta sok minden történt. 2009 óta Ausztriában él.
Kicsi koromban arról álmodoztam, hogy milyen lett volna, ha máshová születek. Ha nem Romániába, ha nem ebbe a családba… Ha nem magyarnak születek. Mert addigra azt éreztem, hogy valami baj van velem. Hogy magyarnak lenni szégyellnivaló, hogy meg kell húzni magam, értéktelen, megtűrt vagyok. És szegény is vagyok, és nincs miért velem barátkozni, ne adj’ Isten lányoknak velem ismerkedni. Elalvás előtt arról fantáziáltam, hogy milyen lenne, ha olyan sikeres lennék, mint a Dallas-fiúk, és gazdag, és jókat ennék, whiskey-t innék folyton kristálypohárból. Aztán voltak szerényebb „mozik” is a fejemben néha. Hogy saját cipőm van, saját nadrágom, és ezeken nem kell a testvéreimmel osztoznom, és az a nadrág farmer, és új! És ami nagyon érdekes: egy gumicsizma. Egy új, fényes gumicsizma, a szárán olyan két ujjnyira kifordítva.
55 éves koromig azt mondogattam, ha szóba jött, hogy nekem szép gyerekkorom volt. Meg hogy aggódom a mai gyerekek miatt. A sok korai függőség, az okostelefonok és a tabletek között elvesztődik az ember, a gyerek… a gyerekkor. Nyomtam ezt a félig igaz dumát én is, mert azt akartam hinni, hogy ha ilyen nehezen boldogulok a felnőtt életemmel, akkor a gyerekkoromat legalább hadd lássam, láttassam szépnek. Mert annak a terhe talán túl sok lenne nekem, hogy az életem úgy cuzámmen nem volt boldog. És gyerekként sem volt az, sőt. Talán ott csúszott el minden.
Lehasítás. Így hívja a lélektan azt, amikor az ember nem bír megbirkózni a nehéz érzésekkel, vagy megtörtént helyzetekkel az életében. Traumatizált gyerekeknél ez gyakori, azt hiszem, a megküzdésnek ezt a formáját én is alkalmaztam a gyerekkoromra. Legfiatalabb emlékeim között is ott volt az alkohol. A szegénység. A kizártság érzése, az elhanyagolás. A megkülönböztetés a másság miatt.
A 70-es, 80-a évek. Romániában magyar gyerek voltam. Lehasítottam tehát nagypapa-koromig magamról a traumáimat ebből a korból, és most írok talán először őszintén arról valakinek, de leginkább magamnak, hogy mit is éreztem gyerekkorban, és hogyan is érzek most (túl)érett felnőttként, ha kinyitom néha félve ezt a palackot, amiben rengeteg fájdalom, megalázottság, elhanyagoltság van. Mert én ezt így képzelem el, ha vizualizálom a dolgot. Van egy üveg, ami mindig velem van ugyan, de néha, amikor erősebbnek, stabilabbnak érzem magam, olyankor kihúzom a dugót belőle, és kiengedek valamit. Valami kicsit, amiről azt érzem hogy most annyit talán elbírok. Aztán amikor tódulna ki rajta a sok érzés, akkor visszadugaszolom az üveget. Egy-egy ilyen „dugókihúzásnak” lehettek tanúi, ha gondoljátok, mint ez is most.
Apa, mióta az eszemet tudom, alkoholista volt. Sosem volt diagnosztizálva, a családban sem nevezték sosem alkoholistának. Azt hallottam sokszor, hogy: „Pista, te lusta vagy, semmirekellő vagy, trehány ember vagy!” Ami pedig engem illet, én mostanáig úgy gondoltam erre, hogy ivott, mint mindenki, de sosem bántott minket. A „mostanáig”-ot azt úgy értem, hogy a 4 évvel ezelőtt kezdett pszichoterápiámig. Ott ugyanis elkezdődött számomra egy új időszámítás.
Másképp látom a gyerekkoromat, a kicsi Romit, de lassan az idősödőt is. Felborított ez az önismeret bennem mindent, egy másfajta látásmódot hozott, egy nehezebbet, amiben beleállok az érzéseimbe, és aminek segítségével időnként már ki merem húzni a dugót is abból az üvegből, amiben ott préselődik és szorong a sok-sok lehasított érzés. Nem tudtam eddig megengedni őket magamnak, úgy éreztem, hogy nem bírnám el.
Apa sosem bántott engem, vagy minket. Hárman vagyunk testvérek, fiúk. Így tudtam ezt érezni mostanáig, és így is beszéltem róla eddig mindenkinek. Ebben benne volt az is, hogy a neveltetésemnél fogva nem mertem haragudni a szüleimre, de benne volt az is, hogy nem voltak ismereteim, és a fogalmakkal is csak felszínesen voltam tisztában. De apa folyton bántott minket. Az elhanyagolás egy súlyos bántalmazási forma. A gyerekeid elhanyagolása meg pláne! Mamikát is ugyanígy bántotta az elhanyagolással, a figyelmen kívül hagyással.
Mindenki szegény volt abban a világban, ott, az én gyerekkori Szilágyságomban. Azért mégis került mindenki asztalára jobb falat is, és az osztálytársaimnak volt uzsonna csomagolva, meg volt jó ruhájuk, normális tanszer, iskolatáska, ilyenek. Én szégyelltem iskolába járni, mert egy 200 lapos füzettel a hónom alatt mentem órákra. Abban aztán minden volt, minden tantárgy összezsúfolva, és egyetlen golyóstoll a zsebemben, így jártam ki az iskolákat végig. Folyton éhes voltam. Ha szóltam Apának, hogy éhes vagyok, azt mondta mindig: „Dehogy vagy te éhes, nemrég ettél, csak viszket a szád.” De azt hiszem nem ezért utáltam leginkább a sulit. Sokkal inkább azért, mert végig azt éreztem, hogy semmi értelme ennek, mert otthon soha senki nem érdeklődött, hogy mi volt az iskolában, csak ha kitudódott valami rossz jegy, akkor volt letolás. De a letolást is csak Mamikától, mert Apa még a letolást is letolta. Ilyen körülmények között beiratkoztam egyszer tanulmányi olimpiászra.
Nem tudom, van-e ma a suliban ilyen, hogy olimpiász? Volt iskolai szintű, aztán megyei szintű, végül országos is. Ötödik osztályban az osztályfőnököm Jojkits Attila tanár úr volt (akkoriban tanár elvtárs), és ő azzal nyaggatta az osztályt, hogy mindenki tehetséges valamiben, így mindenki iratkozzon be valamilyen olimpiászra. Mindenki tehetséges valamiben… Hú, ez engem nagyon idegesített, mert azt gondoltam magamról, hogy én a parittyázásban, a karatéban, vagy max a sunyiban ivásban vagyok tehetséges. Ja, meg a félésben, a szorongásban, vagy a nagyképűség álarca mögötti kishitűségben. De muszáj volt, Jojkits nem tűrt ellenvetést.
Feliratkoztam magyar irodalom olimpiászra. Nem mindegy, hol kacagtatom ki magam? Az iskolai szakaszon továbbjutottam. Úgy csendesen, felhajtás nélkül. Valahányadikként. Na franc, gondoltam magamban, most mehetek tovább megyeire. Röhögtetem itt magam az olyan nagy koponyák között, mint Galbovy Attila, Kapitány Levi vagy Bereczki Imola. Talán Imola volt az, aki valamiféle motiváció lehetett számomra, mert nagyon szép lány volt, legalább ott titokban majd jól megbámulhatom, ahogy olyan kecsesen rágja a töltőtoll végét, és gondolkodik, és felnéz néha a szép szemeivel a lapról. És akkor én elkapom a tekintetemet, mint aki rosszat csinál, mert én buta vagyok, az én családom szegény és diszfunkcionális, én nem érek fel hozzá. Ahhoz sincs jogom, hogy megbámuljam őt. Ezt éreztem. De jó volt az az érzés, hogy elmélázhattam a közelében arról, hogy milyen büszke és boldog lennék, ha ő szóba állna velem, a problémás, a rossz tanuló Vig Romival.
Elmentünk busszal Zilahra, amit arrafele csak Zilajnak mondanak. A verseny lényege az volt, hogy a hazaszeretetről írjunk fogalmazást. Ott ültünk mi, magyar gyerekek a román iskolában, és arról kellett írjunk, mennyire szeretjük a hazánkat. Azt, hogy kaptunk minden hónapban 1 kiló lisztet, 1 kiló cukrot, és fél liter olajat fejenként egész hónapra, hogy húsért, vagy gázpalackért, butéliáért napokig állhatott a család sorba, pár óránként váltva egymást. Írjunk arról, hogy mennyire szeretjük, hogy nem szólalhatunk meg az iskolában, az udvaron az anyanyelvünkön, hogy a buletinbe be van írva megjegyzésként a nevünk után, hogy „nemzetisége magyar”. Írtam. Nem emlékszem mit, vége lett, letelt az idő, leraktam a pixet, és kijöttem megkönnyebbülve az osztályteremből.
Na, megvolt ez is, most már Jojkits is békén hagy, osztán jóvan. Pár nap múlva magyar óra volt. Papp Bélával. Mindenki várta az olimpiász eredményét, én meg fáradt voltam az előző napi favágás, szénhordás után. Ásítoztam, és borzasztóan nem érdekelt, hogy a jó tanulók közül továbbjutott-e valamelyik az országos szakaszba. Na jó, talán Bereczki Imolának drukkoltam. Olyan bamba-fáradt voltam, csak úgy hallottam Papp Béla tanár elvtársat mintha víz alól beszélne, valami olyasmit, hogy mekkora meglepetés a megyei irodalom-olimpiász, és ezt senki nem gondolta, meg hogy ő is megkönnyezte ezt a fogalmazást, amikor olvasta, blablabla. Aztán egyszer csak kimondja a nevemet. Vig Rómeó! Na, de hát én nem csináltam semmit. Most nem beszélgettem Hirickóval, nem dobáltam meg a lányokat papírgalacsinnal. Talán elbóbiskoltam? „Állj fel, Vig Rómeó!” És elkezdett áradozni rólam. Hogy ilyen fogalmazást honnan rittyentettem én oda, hogy lepipáltam a jó tanulókat, és mindenkit a megyében? Merthogy első helyezettként jutottam az országos olimpiászra.
Most azt hinnétek ugye, hogy kihúztam magam, hogy dagadt a mellem a büszkeségtől ott az osztály előtt? Nem tudtam, mi történt. De ilyeneket éreztem, hogy ez véletlen vagy tévedés volt, és nem büszkeséget, hanem szégyent, meg azt, hogy most majd Galbovy Attila meg Kapitány Levente jól megutálnak, mert mit képzelek én, a notórius rossztanuló. Na meg aztán Imola? Őt hogy merészeltem? És álltam ott, kínos volt a dicséret, nem engedtem meg magamnak, hogy örüljek.
Most, idősödő koromra is annyira furcsán éreztem magam, hogy van, akinek tetszik az, ahogyan írok, ahogyan fogalmazok. Felkértek arra, hogy írjak többet is, és hosszabban is, nemcsak ezek a Facebook-posztok, ahol jó kiadnom az érzéseim. Nagyon jól esett, és óriási megtiszteltetésnek érzem. Egy hangüzenetben kértek fel arra, hogy próbáljak meg írni. Hosszabban, önéletrajzi témában, és ahogy hallgattam a 8 és fél perces hangüzenetet, figyeltem az érzéseimet. Ilyen furcsa szokást vettem fel, amióta csinálom ezt az önismereti terápiát az Orsival (Garamvölgyi Orsolya, klinikai szakpszichológus, azt gondolom, leírhatom a nevét sok hálával a szívemben. A későbbiekben csak Orsiként említem majd.) Szóval ahogy figyeltem, mit érzek, hallgatva az üzenetet, azt ugyan nem hittem még el, hogy van tehetségem, de azt igen, hogy nincs veszíteni valóm, ha megpróbálom.
Ha írok, a traumatizált gyerekkoromból emlékeket hozok fel, amit 50 évig szépnek akartam látni, akkor az nekem is segít a feldolgozásban, vagy ha írok az alkoholizmusomról, majd az utána következő 22 év józanodásról, talán az is segít másnak, és ha egyetlen ember elgondolkodik az ivás abbahagyásán, engem olvasva, akkor már megérte az egész.
De van még abban a palackban egy tiltott határátlépés kamaszfejjel, aztán sokkal később egy bántalmazó 4 évig tartó pokol, meg ki tudja mi a szösz jön még fel, ha néha kihúzom majd ezt a dugót. Feltűnt nekem, és biztosan nektek is, akik olvastok, hogy Apámtól indítottam, és csak nagyon érintőlegesen voltam képes emlékezni. Itt tartok… de ha lesz akit érdekel, és olvastok, és talán még vissza is jeleztek, akkor talán többször kihúzom a dugót, és megpróbálom tovább nyitva hagyni a palackot, több emléket kiengedni. A helyükre tenni ezeket. Apámról akartam írni, de ma még nem mertem hozzáférni ehhez jobban. Köszönöm, hogy elolvastátok az olimpiászom történetét!
(Folytatjuk)
Képünk illusztráció. Forrás: Fortepan/Új Élet
