Magyari Sára útinaplójának második része, kevesebb turisztikai nevezetettéggel, több betekintéssel a hétköznapokra.
Érdekesek a piramisok, a Nílus, a sivatag. De az emberek sokkal érdekesebbek számomra. Kicsit féltem az iszlám világtól és a férfiközpontúságtól, mert előítéletekkel indultam útnak. Ehhez képest rendet, fegyelmet, udvariasságot, humort és tartást találtam. Az egyik vezetőnk szerint a nagyjából 110 millió lakosú ország a világ leggazdagabb országa – az aranybányák miatt. Az emberek kb. 40%-a él a mezőgazdaságból, majd 20%-a turizmusból, a többi megoszlik a katonaság, rendőrség, oktatás, bányászat stb. területén. Kb. 5 millió ember él szegénységben, de mielőtt elájulnánk ettől a számtól, érdemes arányokban gondolkodni, azaz 4,54%. Ez nagyon jó mutató.
Az utazások során feltűnt, hogy 3–5 sávos autópályákon haladunk, épül a vasút, csodaszépek a kikötők. A sofőrök nagyon jól vezetnek, figyelmesek. Jelzőlámpákat és útjelzőket sem láttunk. Ettől függetlenül kevés baleset van arrafelé. Mert ilyen, amikor kénytelen az ember figyelni!
A munkahelyeken főleg férfiakat láttam. Szép férfiakat, nyílt tekintettel, egyenes tartással. Az idegenvezetőnk szerint a nők kb. 80%-a nem dolgozik, de dolgozhatnak, ha akarnak, és tanulhatnak is. Viszont inkább otthon maradnak. Láttam a reptéren vámos nőket, a spában masszőrnőket, női idegenvezetőt. Akivel beszéltem, nem panaszkodott férfiuralomra, sőt, kicsit mosolygósan a masszőrnőm megjegyezte, mi bonyolítjuk ezt a férfi-nő dolgot, náluk ez másképp van.
Rákérdeztem a többnejűségre is. Már nem jellemző, csak ritkán, de olyankor a férfi nagyon jómódú kell legyen, bölcs és egyenes. Ilyenkor mindegyik feleségnek ugyanaz a bánásmód jár: külön lakás, ugyanaz a figyelem. A vezetőnk kicsit ironikusan jegyezte meg, hogy ez azért nálunk európaiaknál is így van, csak ott nem veszik el mindegyik nőt. Magamban meg is jegyeztem, hogy az egyiptomi férfiak sokkal bátrabbak. No, nem azért, mert ennyi nőjük van, hanem mert felvállalják őket egymás előtt is.
A négy idegenvezetőből, akikkel mászkáltunk, három jól beszélt románul. Önállóan tanulták meg a nyelvet, hogy könnyebben elhelyezkedjenek. Feltűnt, hogy a gurdakai egyetemen főleg nyelv és fordítói szakok vannak. Mindenhol igen előzékenyek és segítőkészek voltak velem. Valami olyan tiszteletet éreztem, amit már régóta nem.
A hotelnél a pincérek különösen jófejek. Megkérdezték, honnan jöttünk, s mikor mondtuk, hogy Romániából, azonnal románul köszöntek és kérdezték, hogy vagyunk. Megjegyezték a nevünket, az országunkat, pedig több száz vendég fordult meg arrafelé. Napi 12 órát dolgoznak minden nap, de alázatosan és szinte észrevétlenül tették a dolgukat.
Az idegenvezető elmondta, örülnek a borravalónak, de nem kötelező adni. Nem is tartották a markukat, nem éreztem követelőzést. Kedvesek és ügyesek voltak, ha adtunk valamit, még készségesebbek lettek. Kairó egyik vendéglőjében a vécésnéninek hagytam valami kis pénzt, kezet akart csókolni érte. Megöleltem inkább, kicsit csillogóbb lett utána mindkettőnk szeme. Talán, mert ugyanolyan színű.
Érdekes volt látni, a helyi lakosok egyszerűbb autókkal járnak, minket, turistákat új buszokkal hoztak-vittek. Néhol lepukkant tömbházakat láttam, a hidak aljában juhok álldogáltak. Nekem ez nem ismeretlen. A mi nagyvárosainkban is vannak koszosabb negyedek, lelakott városrészek, s ha a nyáj nem is legelészik már Temesváron a Bega hídjainál, azért az országutakon meg-megállunk miattuk.
A települések bejáratánál rendőrök és katonák strázsáltak – gépfegyverekkel. A piramisok között is. A resort bejáratát szintén őrzik, de bennem ez nem keltett félelmet. Sőt. Ilyen biztonságban rég nem éreztem magam. Tetszett, hogy a gurdakai reptérre érve egy kiszedett szemöldökű hazámbéli ficsúr hangoskodva ellenkezett a határon. Pillanatok alatt rámordult egy rendőr, s emez besózott kölyökként állt félre.
A profizmus, a munka iránti alázat tűnt fel leginkább. Akikkel beszélgettem, nem panaszkodtak a körülményekre. A munka az élet természetes része ott. A takarítóval külön összebarátkoztunk, szinte minden kívánságunkat leste. Csodaszép törülköző-kompozíciókkal lepett meg naponta. Kérdeztem tőle, boldog-e. A barátai, családja boldogok-e az egyiptomi létben. Kissé csodálkozott, hogy én miért kérdezek ilyeneket, de válaszolt. Olyan életleckét kaptam, hogy csak!
A halvány meleg fényekkel megvilágított vendéglőben büféasztalos étkezés volt helyi finomságokkal. Imádtam a különleges ízeket, színeket. Ha két tányérnál, pohárnál több volt a kezemben, mellettem termett egy tálcás pincér, aki hozta utánam a finomságokat. Asztaltársam külön nevetgélt a kleopátrás vonulásomon pincéri kísérettel.
Az utak menti ellenőrzőpontoknál a sofőr gyakran mondta, hogy romániai vendégek vagyunk. Nem turisták és nem kliensek. Hanem vendégek! És ebbe a vendégségbe az is belefért, hogy elvittek egy temetőbe, ha már én azt akartam látni. A temetőőr kissé szigorúan nézett rám, de hagyta, hogy nézelődjek és fotózzak. Egy sír mellett fekete ruhás női alak álldogált. Kissé megszeppentem, eszembe jutott a kutatásetika – van, amit nem kell lefotózni, például az emberi fájdalmat, a könnyeket. Az egyenesen álló alak valami olyanféle szikárságot juttatott eszembe, amelyet gondolatban azonnal megkoronáztam. Megnyugodva jöttem el: van a világban még olyan hely, ahol a tartás sok emberen érzékelhető. Talán a kopár hegyek vagy a kanyargó Nílus, a sivatagi kemény élet arra tanítja őket, hogy az egyenesség mutat felfele – mindenben…
Gyászoló nő egy egyiptomi temetőben
Turistákat szállító buszok
Hétköznapi utcarészlet
