Ugrom egyet időben, ha megengeditek. Ma van éppen 8600 napja annak, hogy nem kellett alkoholt innom. De én most visszaemlékszem egy kicsit, és erre titeket is meghívlak. Nem szabad ugyanis elfelejtenem, hogy alkoholista vagyok, és hova visz, mivé tesz engem, ha iszom. Nem lesz vidám. De igazi lesz, megtörtént lesz.
Erika elhagyott. Tizenkét évig próbált engem és a házasságunkat megmenteni, de nem tudta. Ezt nem lehetett. Beteg voltam, alkoholista. Sokáig úgy meséltem a házasságunkról, hogy én egyetlen egyszer bántottam a feleségem. Sok évi önismeret után, sok olvasás után, ma már tudom, hogy minden nap bántottam. Verbálisan, pszichésen, elhanyagolással… az állandó részegséggel. Amire gondolok, az az egyetlen pofon volt. Az első és utolsó. A fizikai bántás. Amikor körülbelül 120 beígért elhagylak után valóban el is hagyott engem.
Három napja kóboroltam az utcákon. Nem akartam hazamenni, mert rajtam volt az őrület. Kiütve lenni. Nem érezni. Csak ezt akartam. Nappal kocsmákban váltottam meg a világot, sorstársakkal. Éjjel meghúztam magam az autómban valami parkolóban, és reggel ott remegtem a kocsmaajtóban. Az első felest egy ideje nem bírtam már lenyelni, ezért igyekeztem azt félrevonulva legyömöszölni. Napoleon konyak. Azt hittem, azt iszom, nem tűnt fel, hogy már kopik le a címke az üvegről, olyan régóta töltögeti a pult alól újra meg újra a kocsmáros. Vajon mivel töltötte fel évekig a Napoleonos üveget?
Lenyeltem, de jött vissza. A szervezetem ekkor már konkrétan tiltakozott, de a lelkemnek kellett. Hogy felejtsek. Az agyamnak. Hogy kiégjen. Hogy ne érezzek. Ne érezzem, hogy elbasztam. A házasságom, az életem, hogy pont olyan lettem, mint Apa. Apa, akit megvetettem, amiért elitta a gyerekkoromat. Azt mondogattam fennhangon, én nem leszek olyan, mint apám. Olyanabb lettem.
Ott öklendeztem, kicsit lement, majd visszajött, aztán megint le. Kifolyt a könnyem is, mire valamennyi végre lent maradt. Na, öt perc és jöhetett a sör. Elzsibbadt már annyira a nyelőizmom, hogy beengedte a többit. Innen nyert ügyem van. Menni fog a nap, pont úgy, mint minden nap már több mint 15 éve kb. Tompulás. Érzéstelenítés.
Három ilyen egybefüggő, átpiált nap és hajnalban mentem hazafele a családomhoz. Nem a lelkiismeret vitt, á, dehogy. Elfogyott a pénzem, éhes voltam, és már a saját szagomat sem bírtam elviselni. Tudtam, hogy a feleségem majd megsajnál, és megfürödhetek. Átöltözöm és majd mindent meg is bocsát, ahogy tizenkét éve mindig.
Ballagtam kábán a tízemeletes önkormányzati bérház felé, még éppen, hogy sötét volt. Az autót amit hitelre vettünk nem olyan rég 200.000-ért, már eladtam, amikor nem volt miből inni. 20.000-ért. Hajnal. Erika lent volt a ház mögött, nem bírt aludni, miután három napig hiába keresett engem mindenhol a városban. „Te meg hol voltál mostanáig?” – mintha nem tudta volna pontosan, szegény. És lekevert egy nagy pofont is hozzá. Mivel nem számítottam rá, meg el is voltam teljesen zsibbadva az alkoholtól, így eltalálta a szememet. Reflexből visszaütöttem egyet, amitől ő a földre esett.
40 kiló volt már akkor, nem kellett nagyot üssek. Semekkorát sem kellett volna üssek. Addigra fizikálisan és lelkileg is teljesen tönkretettem, arra várt, hogy valami csoda folytán abbahagyom az ivást, és olyan apja leszek a gyerekünknek, amilyenről mindig álmodott, és olyan férj leszek, aki mellett boldog lehet, és biztonságban érezheti magát. És ezek az álmok ott szálltak el végleg. Hajnalban, Egerben, a cseboksz lakótelepen, amikor tizenkét év lelki sanyargatás, nélkülöztetés, elhanyagolás után most már meg is ütöttem. Sosem fogom elfelejteni a szemét, ahogy a földről nézett rám. Egyszerre volt ebben csodálkozás, elkeseredettség és csalódás. És döntés. Kijózanodtam egy pillanat alatt. Tudtam, most tényleg elveszítettem.
Siettem vissza a kocsmába. Este sem mentem haza. Másnap hajnalban, amikor hazaértem, teljesen üres volt a lakás. A földön, a sarokban volt egy matrac, azt otthagyták. Tudtam, hogy végem. Elvesztettem a családomat, nincs már az a minimális kontroll sem az ivászatom felett, amivel Erika próbálkozott hosszú évekig.
Két hónapig nem tudtam semmit a családomról. Hiányoztak, de nem indultam a keresésükre. A kocsmába mentem. Elpanaszoltam az ivócimboráknak, hogy elhagyott ez a kurva, biztos van valami pasija. Naná, hogy én meg iszok. „Kitolt velem, elhagyott!” Fizették a piámat, volt, aki velem együtt szidta a feleségemet, meg úgy általában a nőket, akik nem értenek meg minket. Volt egy mindennapos kocsmatöltelék, ő még meg is siratott engem, vigasztalt könnyes szemmel, hogy jobb ez így nekem, mert az ilyen asszony meg sem érdemel engem. Én is ezt szajkóztam, miközben hajtottam fel egyik sört a másik után. De nem így éreztem. Részegen is éreztem, hogy ez nem igaz. Hogy a feleségem nekem adta a fiatalságát, és én el is vettem azt. A lányom gyerekkorát is elloptam. Elittam. Nem tudtam ezt kimondani. De annál jobban ittam, hogy gondolni se tudjak erre, és ne érezzem a bűntudatot. Minden este úgy feküdtem le a matracomra, hogy azt éreztem, olyan lettem mint apám. Bele fogok halni. Mint apám.
Elhoztam a lányomat láthatásra. Kilenc éves volt akkoriban. A bérlakásban megtűrt ugyan az önkormányzat, de a villanyt már lekapcsolták. Nem tudtam fizetni. Ott ültünk a sötét szobában, és Vikici mondta nekem, hogy „nem baj Apa, olyan jó itt a félhomályban, ahogy az utca fénye beszűrődik, nekem ez pont tetszik így. Hangulatos.”
Amikor zsíros kenyeret kentem neki 4-5 napos kenyérből, azt mondta, ennél finomabb ételt ő még nem evett. Vigasztalt. Felnőttebb volt, mint én. Érezte, mi történik bennem, érezte, mennyire szégyellem magam, mennyire bánt, hogy egy iszákos, magatehetetlen lettem harmincévesen. Hogy a lányom rongyosan, koszosan, borostásan lát, és tudja, hogy éhezem és villany nélkül lakom. Még egy mesét sem tud nálam nézni a tévében. Száraz kenyér zsírral megkenve. Ezt tudtam adni neki, mert mindent elittam addigra.
Amikor elvittem a játszótérre, megkérdezte, hogy eszünk-e fagyit? Mondtam neki, hogy nincs pénzem fagyira. Volt neki, Anya adott. Hogy tudjon fagyit enni, mert Anya tudta, milyen vagyok. De talán ezt mégsem nézte volna ki belőlem. Elkértem a gyerekem fagyi-pénzét, azzal, hogy majd visszaadom hamarosan. „Ne együnk most fagyit, inkább add kölcsön Apának ezt a pénzt.” Gondolkodás nélkül ideadta. Örült, hogy tud segíteni Apának. Gyorsan hazavittem Anyához, és mentem a kocsmába a pénzzel. Ekkor már nagyon beteg voltam. Nem tudtam nem inni. A gyerekemet is becsaptam simán, hogy ihassak. Mindennél, mindenkinél fontosabb lett az alkohol.
A gyerekek hamar megbocsátanak. Amikor a ma már 34 éves lányommal a múltamról akarok beszélni, mindig azt mondja: „Ó, Apa, én nem is emlékszem ezekre, olyan régen volt.” Nem igaz. Tudom, hogy emlékszik. Arra, amikor az autó hátsó ülésén felejtettem bezárva, mert záróráig ittam a kocsmában. Vagy amikor részegen haza akartam menni, és Erika nem engedett be, mikor látta, hogy mennyire be vagyok rúgva. Betörtem az ablakot, bemásztam. Szétvágtam magam, és beléptem véresen a szobába, ahol Anya és Viki összebújva ültek, és rettegéssel a szemükben nézték végig, ahogy a leborítom a TV-t, majd a lekváros-befőttes üvegeket egyenként a falhoz vágom.
Őrült voltam. Ha ittam, akkor a piától, ha nem ittam, akkor az elvonás miatt őrültem meg. Emlékszik, de nem beszél. Nem tudja még elmondani. Talán egyszer. „Apa, elbasztad a gyerekkoromat.” Hogy tudnék ezért bocsánatot kérni tőle? Ez vicces. Kínos. Szánalmas. Ezért nem lehet. Ezt nem lehet jóvátenni. Nem lehet visszaadni. Egyet tudok tenni. Változni. Nem iszom. Segítem. Vagyok neki. Felelősen, hitelesen. Számíthat rám. Ahogy most élek. Hogy már nem kell szégyenkeznie miattam. Hogy tud hozzám fordulni, mikor nehezebb az élete. Ez minden, amivel valamennyire jóvátehetem azt, ami történt. Hogy szeretem. Elfogadom az életét, a döntéseit. Hogy éreztetem vele, milyen fontos nekem. Jóvátenni a múltat nem tudom, de jót tenni, azt már tudok.
Remélem, Isten nem hiába vette el a konyakos üveget tőlem. Remélem, sokáig mellette tudok még lenni, támasza lenni. Nem kell már szégyenkeznie az Apja miatt. Többek között ezt nyújtotta nekem az Anonim Alkoholisták közössége. Sok más csoda is történt azóta, hogy nem iszom. 23 éve, 6 hónapja, és 16 napja. Hálás vagyok, hogy volt kinek leírjam. Hogy olvastok, és biztattok.
Fotó: Fortepan
Az előző rész itt érhető el.
