Kiadónk, a Holnap Könyvek egyik első munkája volt Móra László remek portréja a két legismertebb romániai magyar labdarúgó edző életéről és pályájáról, ami közös kötetben jelent meg 2016-ban. A Kovács István – a futballpápa, illetve Jenei Imre – úriember a pályán című kettős könyvet nagyváradi bemutatója után pár hónappal, 2017 májusában – Kocsis Csaba barátunk meghívására – Berettyóújfaluban is bemutattuk a Biharországi esték sorozatban.
Négyen indultunk útnak, Jenei Imrét elkísérte felesége, Ilona, az egykori kiváló tőrvívó, Kemenes Henriette kolléganőm, valamint e sorok írója sofőri és beszélgetőtársi minőségben. Kissé késve vettük az irányt a határ felé, ahol aztán kétségbeesetten láttam, hogy a szokásosnál is hosszabb a várakozó autók sora. Hol volt még Schengen? Éreztem, ebből megbocsáthatatlanul hosszú késés lesz. Úgy tűnt, csak rajtam lett úrrá a pánik, a hölgyek hátul derűsen beszélgettek, míg Jenei mester a világ legnyugodtabb hangján mondja, s mutatja is: „László kedves, kanyarodjon oda a bal oldali sávba, ott nincs egy autó sem.” Elbizonytalanodok, lassítok, s talán némi enyhe, bár udvarias kioktatással mondom neki: „Sajnos ott csak diplomata útlevéllel lehet soron kívül átmenni, az a sáv arra szolgál.” Jenei elmosolyodik, s a mutatóujjával az egyik vállára bökve mondja: „Tudod, én tábornok volnék, itt van a zsebemben a diplomata útlevél, az jár hozzá, ráadásul márciusban Iohannistól is kaptam egy plecsnit.” (Most néztem utána, az a Románia Csillaga Érdemrend lovagi fokozata volt.) Így már felbátorodva állok meg a határőrök bódéja mellett, bár gyanúra adhatott okot, hogy rendes VIP-ek nem ilyen viseltes kisautóval szoktak ott előfordulni. Jön is egy határőr, behajol, s mikor meglátja mellettem Jenei Imrét, összecsapja a kezét, mondja, várjunk kicsit, besiet az épületbe, ahonnan ötödmagával jön vissza. Valamennyien lepacsiznak nea Imivel, Imi bácsival. Egyszerűen elképszető volt számomra ebben a közegben a népszerűsége és a tisztelete. Akkor értettem meg a korábbi észrevétel igazát, miszerint anyagilag messze jobban jártunk volna, ha román nyelven publikáljuk a könyvet. Mondanom sem kell, semmiféle személyit vagy útlevelet nem kértek.
Tíz perc késéssel ugyan, de befutottunk Berettyóújfaluban a Nadányi Zoltán művelődési házba. A közönség érdeklődő, Jenei oldottan sztorizgat, kész válaszai vannak, bármiről is kérdezem. Nem igazán tudom kizökkenteni a százszor elmesélt dolgok rutinjából. A végén annyit még elárul, ugyan a kedvenc csapata a Barcelona, de Zidane edzőskösése óta a Real Madridot is kedveli. Aztán dedikál, gyorsan vacsorázunk, fáradt már. Hazafelé szerencsére nincs sor, azért a bódéból a nevét látva a személyi igazolványon, vigyorogva kiinteget az egyenruhás ember. Azóta, ha néha összefutottunk a városban, mindig megkérdezte: „Na, szerkesztő úr, megyünk még Újfaluba?”
Nyugodj békében, Imi bácsi!
Szűcs László
