2002. április 2-án befeküdtem a szigetvári kórház Minnesota-modelles terápiás osztályára, szerencsejáték függőségem okán. Igazából nem akartam én abbahagyni a játékot, inkább valami olyan fals, beteg elképzelésem volt, hogy abban segítsen már valaki, hogy ne szenvedjek a játékgépezés miatt. Ergo a következményektől szabadítsanak meg valahogy, de a játék az maradjon. Szoktam mondani, hogy én itt, ezen a terápián lettem alkoholista. Itt szembesítettek ugyanis először, hogy ahogyan és amennyit iszom, az súlyos alkoholizmus. Hat hónapig voltam ezen a terápián, és amikor kijöttem, akkor arcul ütött a realitás. Nincs családom, nincs hol laknom, nincs két egyforma forintom…
Egy dologgal lettem gazdagabb: 6 hónappal, amit alkohol nélkül töltöttem. Közben szorongtam. Szorongás, feszültség, fóbiák. Félelem az újtól, az élettől, rettenetesen hiányzott a mankóm, a folyékony drogom: az alkohol. Azzal minden könnyű volt, nem volt ez a sok nehéz érzés, ami most megszállt. Egyet tudtam biztosan, hogy inni már nem akarok.
Felkerestem a pszichiáteremet, a régit. Elmondtam neki, hogy kijöttem a fél éves terápiáról, és azóta nem iszom, de iszonyatosan feszült vagyok, betegesen szorongok az emberektől, a tömegtől, a szabadságtól, a jövőtől, mindentől és mindenkitől a nap 1440 percében. Kaptam rögtön gyógyszert, Rivotrilt. Szedtem, ahogyan azt felírták, napi 2×0,5mg-ot. Aztán jobb lett. Tudtam létezni, ellazultam tőle. Jobban ettem, jobban és sokáig aludtam. Sok év telt el így, de én mindig bűntudattal éltem meg azt, hogy nekem ezt szedni kell. Azt éreztem, hogy ez nem igazi józanság így, hogy az alkoholt lecseréltem egy tablettára. Le vagyok szedálva, vontatottan beszélek, potenciazavaraim vannak, késnek a reflexeim autóvezetés közben.
Közel 15 évig szedtem hát a Rivotrilt ilyen bűntudattal, és rossz érzésekkel, majd időnként kértem a doktornőt, hogy segítsen abbahagyni a szedését. Ő mindig azt mondta, ez most nem jó időszak erre. Sosem jött el az alkalmas idő, szerinte. Nekem viszont igen. 2019-ben együtt éltem egy nővel, aki jártas volt a függőségekben, mert ő is felépülő alkoholista volt. Szóvá tette, hogy abba kellene hagyjam, mert már nem nyújt nekem semmit a Rivotril, de annál többet vesz el tőlem. Igaza volt. Ha bevettem, akkor semmit nem éreztem, mert annyira megszokta az agyam és az egész idegrendszerem. De ha nem vettem be több napon keresztül, ha megpróbáltam abbahagyni, leállni, akkor indult el az igazi pokol, és azonnal elkezdtem újra szedni.
Szóval 2019 őszén a párom noszogatására, az ő támogatását érezve, abbahagytam. 18 év szedés után, egyik pillanatról a másikra. Első nap semmi, második nap semmi… Ó, hát megy ez! Nincs nagy baj, hurrá! Harmadik este már ideges voltam, nem állt le az agyam, nem bírtam elaludni. Kicsit feszült voltam. Aztán a pokoljárás. Kézremegés, gyengeség. Bizonytalan járás, félrenyelés, folyamatos izzadás. Az ötödik vagy hatodik napon már egész testemben görcsöltem. Azon vettem észre magam, hogy folyton elharapom a nyelvem, a kezeim ökölbe vannak szorítva. Tudatosan kilazítom, de két perc múlva ismét ökölben szorítom. Minden izmom meg van feszülve, büdöset izzadok, olyan méreteket kezdett ölteni a feszültség, hogy pánikba estem.
Egy hét múlva már nem mertem vezetni, aztán már az utcára, a boltba kimenni se. Úgy tíz nap után a párom kézenfogva vezetett át a zebrán, erőltette, hogy kimenjünk a szabadba, de ez nekem maga volt a kínszenvedés. Halálfélelmemmel küszködtem, a vérnyomásom 220/140 volt. Sírva kértem a gyógyszeremet, mert rettenetesen szenvedtem, azt érzem, hogy meghalok, ha nem adja vissza. „Romi, nem fogsz meghalni, abba tudod hagyni!” És még aznap elmentünk Bécsbe, az API-ba (Anton Proksch Institut). A belvárosban van egy ambulanciája a kórháznak, ott fogadtak minket, egy pszichiáterrel beszélgettünk olyan két órát. Azt mondta, életveszélyes, amit csinálok. Holnap reggel feküdjek be a város szélén, a 23. kerületben lévő kórházba. Itt évente 4.500-5.000 függőt kezelnek, ezeknek a fele gyógyszerfüggő.
Elfogadtam, mert azt éreztem, hogy belehalok az elvonásba. Imádom a munkahelyemet, és féltem, hogy elveszítem, ha több hónapra táppénzre megyek, ezért a párommal elautóztunk a munkahelyemre, én már nem tudtam vezetni sem, szét voltam teljesen esve. Szerintem az állapotom ekkor már a deperszonalizáció határán volt. A főnököm nagyon kellemes meglepetés volt számomra. Mindenben támogatott, és biztosított arról, hogy a munkám nincs veszélyben, elmondta, hogy várnak vissza, de most menjek és feküdjek be terápiára, hagyjam, hogy segítsenek.
Reggel bementem. Nagyon furcsa volt minden, mert habár ekkor én már 11 éve Ausztriában éltem, akkor voltam először kórházban. Miután elhelyeztek egy kétágyas szobában, bejött egy nővérke, és megkérdezte, kérek-e egy kávét, ameddig tisztázunk pár dolgot, illetve megírjuk a felvételi lapot, ismertetik a terápiás tervet, a rendszert. Aztán azt hittem, hogy viccel, amikor megkérdezte, hogy van-e olyan étel, amit nagyon szeretek, és van-e olyan, amit egyáltalán nem eszem meg. Beszarás a magyar kórházi tapasztalatok után.
Elkezdődött a terápiám, de ennek semmi köze nem volt a Minnesota-modellhez, sem az AA 12 lépéséhez. Minden napom, minden percem be volt táblázva, programozva. Csoportos terápiák, egyéni terápia. Kötelező stresszkezelési óra, jóga óra, kötelező sportolás, de abban lehetett választani. Lehetőség volt focizni, boxolni, kondizni, ping-pongozni, edző koordinálásával futni.
Minden héten kétszer volt természetterápia is, ami gyakorlatilag kirándulásokat jelentett a bécsi erdőkben egy pszichológus társaságában. A program része volt az is, hogy vittünk mindannyian egy kis lapos fa ülőkét, majd a legsűrűbb erdő mélyén le kellett ülni, és nem szólni egymáshoz, a telefont lenémítani, zsebre tenni és húsz percig csak meditálni. Befelé fordulni. Sosem gondoltam volna, hogy ez amennyire egyszerű, annyira fontos lehet. Két hónapig voltam bent, a tényleg luxus körülmények között, akár egy szállodában. Mikor bekerültem, megkérdezték, szeretnék-e egyedül, egyágyas szobában lenni, vagy megfelel-e a kétágyas? Én az utóbbit választottam, így egy benzofüggő tunéziai fiú volt a szobatársam. Nem tudott aludni, pánikrohamokra ébredt és ilyenkor csapkodta az ajtót, kiabált éjjel. Borzasztó volt, reggel a viziten mikor megkérdezték, hogy tudtam-e aludni, akkor elmondtam, hogy a srác miatt nem tudtam.
Azt mondja a főorvos, semmi baj, akkor adunk magának valami gyógyszert, amitől majd tud aludni. Micsoda? Kiakadtam. Nekem? Neki adjon valamit! Tudja, hogy én miért vagyok itt? Mert le akarok jönni a gyógyszerekről…? Erre maga nekem akar gyógyszert adni? Orvos maga egyáltalán? Ezzel kivívtam a főorvos ellenszenvét, ugyanakkor a terapeutám elismerését is. A következő egyéni foglalkozáson el is mondta, hogy ő kevés ilyen erősen motivált beteget látott még. Volt még egy dolog, ami nem tetszett nekem, de utólag már erre is másképp gondolok. Az én pszichológusom osztrák volt, de volt az intézményben egy magyar pszichológus is. Amikor ezt megtudtam, a következő foglalkozáson megkérdeztem Petert (a pszichológusomat), hogy nem lehetne azt megcsinálni, hogy a Judithoz kerüljek át, tekintve, hogy anyanyelvemen jobban menne a terápia. Nem. Maga tud jól németül, semmi szükség arra, amit kér. Na bazd meg… Osztrák rigiditás, szabálymánia, ezt ismerem a munkahelyemről is.
Ma már azt mondom, jó volt ez így. Persze, az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a magyar származású fiatal pszichológus csaj vonzó, csinos volt. Akkor két hete bent voltam már a terápián, a párkapcsolatom akkor már nagyon hadilábon állt, éreztem, hogy véget kellene vetnem az egésznek, de nem tudtam, hogyan, mert erősen társfüggő is voltam, azóta már azt is megtanultam magamról, hogy traumakötésben is voltam. De ez egy más téma, külön megérdemelné, hogy egyszer időt szánjak rá, és erről a katasztrofális párkapcsolatról is írjak. Talán fogok is egyszer…
De vissza a terápiára. Volt még egy furcsaság, ami nekem viszont nagyon tetszett. Karácsonykor is bent voltam, és jól éreztem magam. Az ápolók, az orvosok, az adminisztratív személyzet, mind ott karácsonyoztak velünk. Karácsonyfa, együtt éneklés, együtt imádkozás körben állva, a betegek és orvosaik, segítőik. Volt nem tetsző furcsaság is. A terápián volt vagy százötven alkoholista. Én mégsem mehettem be azokra a csoportterápiákra, ahol az alkoholisták ültek. Hiába vagyok magam is alkoholista, mivel a benzofüggőségemmel fektettek be, így nem volt átjárás.
Aztán olvastam a faliújságon, hogy péntek délután öt órától jönnek a bécsi AA-sok, és bent az intézetben tartanak gyűlést. De jó! Na végre! Ám kiderült, hogy a százötven alkoholistából beültek ketten, meg én… Ezt nem értettem, ma sem értem. Azon kívül, hogy a falon ki volt függesztve, az orvosok nem is említették a foglalkozásokon, hogy jó lenne, célszerű lenne AA terápiára is beülni.
Szóval sokat tanultam a betegségemről a két hónap alatt. A gyógyszerfüggőségről, de magamról is. A személyiségem defektes oldalairól, amik miatt innom kellett, majd utána a gyógyszerekhez fordultam. Hihetetlen sokat segített, hogy a gyökerekig kielemeztünk engem Peterrel, naponta volt 90 perces egyéni terápia. Becsületesen végigcsináltam, és januárban gyógyszermentesen jöttem ki. De az igazsághoz tartozik még pár mondat… Legalább egy évig nagyon rosszul aludtam. Volt olyan, hogy egy héten két napot is úgy mentem dolgozni, hogy egyáltalán nem aludtam. Sokáig volt még bennem feszültség, de ennek a mértéke már elviselhetőbb volt. Nagyon lassan javult, de tudtam, hogy én már nem akarok visszafordulni. Soha többé nem szeretnék benzót szedni.
Másfél év telt el, miután kijöttem az Anton Proksch Institutból, amikor egyszer arra mertem gondolni, hogy Úristen, akkor én most lehet, hogy megszabadultam? Lehet, hogy már nem esek vissza, és már tudok gyógyszer nélkül lenni? Élni? Érezni?
Most már elhiszem. Most már tudok, de azóta eltelt hat és fél év. Így segítettek nekem az API-ban.
Mellesleg ez Európa egyik legnagyobb függőségeket gyógyító centruma, kórháza. Vérprofi szakemberekkel. Nem olcsó, de nekem majdnem az egészet fizette a betegbiztosítóm. Csak 660 euró volt, amit nekem kellett befizetnem, de figyelembe véve a luxuskörülményeket, továbbá azt, hogy most már mindenféle szertől mentesen élek, ez életem legjobb befektetése volt. Mindig hálával fogok gondolni azokra, akik ott dolgoznak, akik segítettek visszajönni az életbe. Soha többé nem akarok elnyomott érzéseket, inkább megélteket. És azokból sokat még.
Vig Rómeó (1969, Szilágysomlyó) három fiú közül a középső. 1989. november 16-a éjjelén szöktek át Magyarországra. Két lány, Viki és Julcsika édesapja. 2002. április 2-a óta józan, ekkor kezdte el a hat hónapos terápiás kezelést. Azóta sok minden történt. 2009 óta Ausztriában él.
Fotó: Fortepan
(Folytatjuk)
