Arra kértük munkatársainkat, barátainkat, hogy megújult oldalunk Blog rovatában osszák meg olvasóinkkal nyári élményeiket. Magyari Sára olaszországi reflexiói második részével jelentkezik.
Ez az olaszországi nyaralás nekem nagyon bejön. A légzési problémák megoldódtak, mert a test valóban alkalmazkodik a környezethez. Annyira jól sikerült az adaptálódás, hogy meg sem kottyant az a 40 fok, amelyben városkákat nézegettünk órákon keresztül. Jó, ehhez hozzásegített a temesvári hőség is, és a temetőkutatásunk is – 42 fokban. Aztán az étkezési félreértések is halványultak: reggel beettem sajtból, paradicsomból, dinnyéből, kalácsból. Hozzá kávé és gyümölcslé. Délben valami látható és felismerhető kaját választottam: focacciát, piadinát. Óvakodtam az ételek bármilyen nyelvű megnevezésétől, és nem a legillőbben ugyan, de az ujjammal mutogattam: azt kérem! Így nagyobb valószínűséggel ízlett is, amit rendeltem. A vacsoránál továbbra is fennállt az ételkaland lehetősége, de úgy indultam neki: rendelek, amit rendelek, és eszem, amit kihoznak. Az esti tengerpart, a finom borok és desszertek kárpótoltak.
A mediterrán éghajlat forró és nedves levegője, a tenger közelsége meghatározza az épületek milyenségét, a természetes növényzet hiányát, ugyanakkor az emberi leleményesség, a szépre, a természetesre és élhetőre való hajlam mindenhol megmutatkozott. A világos színű épületek a kék vagy zöld zsalugáterekkel, az erkélyeken cserépben termesztett virágok, a nyitott ablakokban lengedező tetszetős függönyök romantikus hangulata lengi körül ezt a vidéket. Az alborabellói trullók (kőkunyhó kúpos tetővel), a Sassi de Matera – barlanglakásokból álló „nyomornegyed”, a Piazza Vittorio alatti ciszterna, a Grotta della Poesia hangulata más időkbe emeli lelkemet. Csodálom az ember és a természet alkotó erejének egységét!
Autót bérelünk, avval száguldozunk a talján térben. Az útjaik jók, minden megközelíthető, általában olcsóbban lehet parkolni, mint Temesváron. Hely is akad, már ha van hozzá megfelelően kicsi autó. És bátorság, amivel az ember be meri préselni a járgányt valahová. Tény, igen sok autó meg volt karcolászva. Az is tény, hogy a közlekedési táblák inkább csak javaslatokként állnak, a helyi design része. Ha az van kiírva, hogy 50, akkor azt a kutya sem tartja be, max az autót bérlő külföldi. A körforgalmakban valami olasz speciális szabályok érvényesek: behajtok, ha be akarok. Majd a másik vigyáz, hogy belém ne szaladjon. A tömegközlekedés is kalandos: szép, új buszok vannak, tiszták és hűtik őket, de akkor állnak meg és ott, ahol a sofőr akar. Az egyik megállóban majd fél órát vártuk a helyi járatot. Meg is érkezett pontosan. Azaz pontos időben hajtott el az orrunk előtt. Megnézett minket a sofőr, de nem állt meg. Értetlenül bámultam utána. No, az itáliai virtus lazasága!
Mindezek mellett az olasz emberek megfogtak. Szépek. Egészséges kinézetűek, nem igen láttam kövér embert. Fénylik a szemük. A nők gyönyörűek, természetesek. Nem láttam műszínű hajat, tetovált szemöldököt, feldúsított csőrt, sem műkarmokat. Alig sminkelték magukat. Viszont hosszú szoknyában járnak, nagyon nőies cipőkben (lejtős-emelkedős kövezett utakon), kellemes az illatuk. Gyönyörű a tartásuk, mosolygósak, és istennői a tekintetük, mely úgy villan, ha baj van, hogy előtte mindenki megsemmisül.
A férfiaktól el vagyok ájulva! Ing, hosszúnadrág, de van, hogy öltöny, zakóval. Kihúzott vállúak. Hasas pasas szinte sehol. Villogó tekintetűek. Feltűnt, hogy nem látni részeg, lepukkant fazonokat. A parton fiatal férfiak, természetesen izmos testűek, lapáttal, talicskával takarították le hajnalban az algát. Látszott az erejük: a testi, de a lelki is. Az idősebb férfiak szintén jó erőben vannak. Szikárak, széphátúak. Jó volt ilyet látni.
És egyfolytában bókolnak, flörtölnek. Már a szemükkel is. Vagy a kultúrájuk, neveltetésük része ez a játék, vagy vakok és nem látták, hogy már hervadozó szépség kezdek lenni. Azért jól esett a napi többszöri elismerő pillantás. Amúgy teljesen mindegy volt, hogy éppen egyedül voltam-e vagy társaságban. Egyik nap pár percre maradtam egyedül az egyik üzlet előtt, mikor egy helyi signore szívtipró széles mosollyal, olyan pasis nézéssel és széles mosollyal búgó hanglejtéssel közeledett felém. Fülig érő szájjal mosolyogva, és kissé zavarban ismételgettem, mikor már nagyon közel volt, hogy: No, no, no! Valamit mondott, olyan kiskutya szemekkel, és visszament az autójához. Elkapott a nevetés. Minden nőtársamnak ajánlom: egyszer el kell ide, délre, jönniük. Mindegy, hogy egyedül vagy férjjel. Az itt nem számít. Amit meg akarnak csodálni az olasz urak, azt megcsodálják. Nem igen izgatja őket a férfikísérő. Cserében persze az olasz nőket sem kell félteni.
A tenger is megnyugodott, langyosan hullámzott. Esténként kifeküdtünk a partra. Néztük a csillagokat, a csillaghullást. Nappal úsztunk sokat. Néha élő zene szólt. Nem volt hangoskodás, nem volt tömegnyomor sem nappal, sem éjjel. A tiszta part, a kellemes környezet, a szép, igazán élő emberek ereje velem marad.
A repülő pontosan indult és 5 perccel hamarabb landolt. Azóta egy idézet jár a fejemben: La vita è troppo corta per non essere felici. Mert én az vagyok…
