Magyari Sára írása.
Azért is szeretem a balatonozást, mert ott minden olyan ismerős, otthonos számomra. Nincs szükségem akklimatizálódásra, egyből kezdődhet a nyaralás. De azért értetlenül szemlélődöm a vízből. Tény, hogy nem 26 fokos a Balaton, és kint sem mutatnak 34-et a hőmérők, de nyár van, és a strandolók nagy része nem úszik. Be sem jön a vízbe. Egy részük bemerészkedik térdig, de semmi. Pedig itt nincsenek erős áramlatok, nagy hullámok. Mindegy is, legalább nyugodtan szelhetem a habokat. Amúgy a strandok szépek, gondozottak. Árnyékos, füves területek, nem üvölt a zene, nincs szemét. Helyette nyugodt emberek. Külön játszótér a gyerekeknek, sőt, homokos, árnyékolós elkerített rész az apróságoknak. Tetszik, hogy van egy kis polcszerűség, ahonnan ingyen elvihető a mentőmellény. Képekkel illusztrálták, hogyan kell használni, szépen kérik az embert, vigye is vissza. Olyan pihenésbarát jellegű az egész.
Már a hotelben is tetszett, kedves, érdeklődő és segítőkész a recepciós. Körbevezet, viccel. Tetszik nekem. A pincér is. Udvariasan magáz. Még véletlenül sem tegez le, akkor sem, ha mások őt igen. Érdeklődik, nálunk hogyan élnek manapság. Ő is mesél – reálisan, nem nyafizó elégedetlenkedéssel, és látszik rajta, hogy több országban is vendéglátóskodott.
A parti kávézók, pizzázók különböző pénztárcájú embereknek valók. A kiszolgálás rendben van. A szövegértés nem mindég, főleg a fiatalok esetében. Hajnali 11-kor nehéz megjegyezni, hogy a hosszúkávét tejjel kérjük, a rövidet semmivel. Mikor a lányka jött nagy mosolyogva, hogy ő bele is töltötte nekem a tejet a rövidkávémba, rögtön eszembe jutottak a PISA-felmérések, mert úgy rémlett, Magyarország jobban áll, mint mi. De be kell látnom, ez univerzális jelenség lehet: a képzetlen személyzet képtelen megjegyezni vagy felírni, mit is kér a kliens. Vagy csak én vagyok peches.
Esténként átmentünk Paloznakra, a Jazzpiknikre. Van busz menetrendszerinti is, alkalmi is. Jól szervezett a rendezvény, néha túlszervezett is. Például esernyőt nem lehet bevinni a nagyszínpados területre. Még az apró ridikülömbe is bekukkintottak. Pedig oda nem hogy egy ernyőcske nem fér be, de még egy rendes pénztárca sem. A hangulat jó, valóban van piknikjellege is. Üldögélhetünk a fűben, pokrócon, lepedőn, ki mit hozott magával.
A zene jó. A kivetítés is. Nem látok sok részegest, drogost. Néhányan azért dülöngélnek vagy akadozva beszélnek. Felismerem a jeleket. Ami meglep, hogy főleg nők. Igaz, engem az is meglep, hogy milyen trágárul beszélnek – ismét a nők. Az öltözködés viszont kedvemre való. Nincsenek nagy túlzások, itt-ott felbukkan egy-egy mucamaca, de nem ez a jellemző. A műizék sem gyakoriak. Persze láttunk egy pár műkeblet, műszempillát, műkarmot, de messzemenően nem annyit, mint itthon. És a szaguk is tűrhető. A macskapisi divatparfüm sem volt gyakori. A férfiakban viszont kellemesen csalódtam. Általában jól öltözöttek, udvariasak és kellemesen bókolóak.
Ami nekem nagyon bejött, az idősödő párok, a családok jelenléte. Sok összeillő, egykorú párt láttam – kézen fogva, egymást átölelve álltak-ültek. Mosolyogtak. Vagy én értem rá jobban szemlélődni, vagy ide olyan emberek járnak, mert ezt nem szoktam észrevenni máskor.
Utolsó este vihar kerekedett. A koncertet leállították, kivezényeltek minket a területről. Zuhogott az eső, villámlott, de egészen civilizált volt a tömeg. Ingyen buszjáratok vittek haza, gyorsan kiürült a tér. Nem érzékeltem pánikot, sem szitkozódást. És nagyon élveztem, hogy bőrig áztunk. Rég nem göndörödött így be a hajam.
Jártunk gombócfesztiválon is Balatonfűzfőn. Elképedtem, mikor mondták, van édes és sós gombóc is. Az én fejemben az utóbbi sóstúrós gombóc lehetett volna. De ott húsgombóc volt, meg fasírt. Hát, a húsgombócot elfogadom. Mert az is tartalmazza a gombóc szót, és a szótár is azt írja, hogy gömb alakúra formált kaja, de a fasírt… Azon még mindig morfondírozom. Talán, ha abból indulok ki, hogy a fasírt is húsgolyó, akkor onnan már csak egy gurítás a gombóccá válás. Így esetleg, talán. De a hasam nem tiltakozott egyik ellen sem, mert nagyon finomak voltak a tésztából készültek és a húsból gyúrtak is.
Balatonkenese füves partján üldögéltünk a fák alatt. Ugyanúgy, mint akkor. Talán ugyanott. Vagy pár méterrel arrébb. Az ottani emberek is csendesek, vagy csak látták rajtunk, hogy nem a harsányság vezérelt oda. Betéve tudom, hogy néha vissza kell menni olyan helyekre, ahol már egyszer nagyon jó volt. Újra kell teremteni azt a kontextust. Nosztalgiázni kell arról, ami volt, és reménykedni, hogy tovább is lesz úgy, ahogyan szeretnénk, ahogyan megérdemelnénk.
A hazafelé út mindig nehéz. Eljönni a víztől, a parttól, a hűvös erkélyről nekem sosem könnyű. Az utolsó kávézás a parton, a számomra kedves és kreatív kiírások velem jönnek, de mégsem olyan igazi búcsú ez, hiszen én ott is otthon vagyok. Ismerem, értem és érzem az ottaniakat. És a füredi sütik is gyakran visszahívnak. Hát még a gombócok!
