Mielőtt elindul az őszi kulturális szezon, arra kértük munkatársainkat, barátainkat, hogy a Holnap megújult oldalának Blog rovatában osszák meg olvasóinkkal nyári élményeiket. Simon Judit a csendes elmélyüléshez alkalmas helyet keresett és talált egy nyár éjszakán a müncheni repülőtér kihalt termináljában.
Sok pénzem nem lett, hogy megfeleljek a nótának, de felszálltam a repülőre, hogy elutazzak nyaralni. A híres, nevezetes légitársaság csak megszakításokkal visz el bárhová is, aki gyorsan akar utazni, azaz öt-hat óra helyett, mondjuk 180 perc alatt elérni a célját, menjen fapadossal, ha éppen nem törlik a járatát.
Én a híres, nevezetessel mentem és jöttem, nem kevés pénzért, de kalandosan. Utóbbit beleszámították a jegy árába.
Odafelé nem történt semmi különös, ha azt nem számítjuk, hogy átszálláskor még várakoztunk a gépen egy jó órát, nem pontosan tudni, miért. Amúgy a híres, nevezetesnél soha nem tudni semmit. Annyira spórolnak az információkkal, hogy nem is adnak, vagy csak keveset és késve.
Az igazi kalandok a visszaúton kezdődtek és folytatódtak. Elöljáróban csak annyit, hogy Palma de Mallorca – Budapest távolság repülővel három és fél óra, a menetrendi szerinti két óra müncheni várokozással összesen öt és fél. Elvileg. Gyakorlatban nekem 14 órába telt, amiből ugye 10,5 a reptereken telt. Konkrétan hétfő délután 3-tól, kedd reggel 8-ig.
Mind tudjuk, a repüléshez indulás előtt minimum két órával korábban kell érkezni, sorban állni a jegyellenőrzéshez és a beszállókártyáért, majd újabb sor a kézipoggyász-vizsgálatnál, végre benn vagyok a váróteremben. A kijelző táblán még nem jelenik meg, melyik kapunál van a beszállás, csak annyit ír, hogy 120 perc múlva kiderül. Számolok, nem stimmel, akkor már indulnia kellene a gépnek. Mintegy fél óra múlva kiírják, 28 percet késik a felszállás. Az információs pultnál szolgálatot teljesítő férfiú félóránként jelenik meg a munkahelyén, akkor pedig kimondottan ellenségesen közli: percnyi pontossággal indul a gép. Mondom, de a kijelző szerint majd’ fél órát késik, a válasz: rosszul láttam. A hátam mögött röhögés, mert a többi utas is éppen úgy látta, mint én. Elmegyünk a jó távoli bejárathoz, a kijelző szerint még egy óra, amíg megtudjuk, honnan indulunk, megint nem jön ki a matek. A telefonomon a híres, nevezetes applikációján közlik, hogy két – két és fél óra késésre lehet számítani. Az infó alatt egy telefonszám, ami lehet érdeklődni. A fiatalok zömének kezében telefon, egyszerre nevetjük el magunkat, az idősebbek, akik nem töltötték le az appot, néznek ki a fejükből, nem értik. Ott a szám, egyik fiatalember máris tárcsázza, kihangosítja, a vonal túlsó végén egy férfihang közli: igen, a gép késve száll fel, még nem tudni pontosan mikor. A többi késésben levő géptől függ. Ja, hogy mi lesz a csatlakozásokkal, azt nem tudja, nem az ő feladata tudni. Nevetünk újra, mit tehetnénk. Az appon közlik, bizonyos élelmezési egységekben – nevek gondosan felsorolva – tíz euró értékben fogyaszthatunk valamit, a késés miatti idegességet enyhítendő. Na, ennyibe került fél liter ásványvíz és két croisont.
Végül kiderül, hogy 18.10 helyett 22.25 órakor indulunk Münchenbe. Az egyik kijelző szerint a D szektor 86. kapunál van a beszállás, a szemben lévő szerint a 83.-nál. Végül a 82. lett a nyerő. A felszállást az utasok üdvrivalgással nyugtázták.
Landoláskor a pilóta közli – akkor még nem értettem miért a lelkesedése –, hogy szerencsére éjfél után öt perckor is fogadták a gépünket, de várnunk kell, mert az ajtók ugyan kinyíltak, de lépcső, amin lemehetnénk, az nincs. Ezen muszáj röhögni. Vélhetően a lépcsős ember elment aludni.
Kiderült, miért a pilóta lelkesedése: a müncheni repülőtér, ami nem mellesleg egyik európai légi csomópontja, nulla órakor leáll. Szó szerint, megszűnik működni. Ott állunk a 2. terminálon vagy 80 ember – ennyien késték le a csatlakozásukat, hogy tovább utazhassanak – és nézünk, mint a moziba. Megérkezik a híres, nevezetes légitársaság szigorú alkalmazottja, rendet vág közöttünk, majd válaszol a kérdésekre. Igen, taxival lehet bemenni a városba, saját költségen, vissza ugyanígy. Szállodát is igénybe lehet venni, a számlát megtéríti a légitársaság. Valamikor. A csomagok követik az utasokat. További információ reggel 5.30 órakor, itt a légitársaság ablakainál. Aki akar, maradhat a reptéren. Ezzel a szigorú hölgy sarkon fordul és határozott léptekkel távozik. Ott maradtunk, mint az elhagyott mennyasszony az oltár előtt.
A gyakorlottabbak aludni tértek az infós pultok körül, a padlón, székek ugyanis nincsenek. Azaz vannak közvetlenül a tudakozó ablakok közelébe, de az kordonnal elzárt terület, nem lehet bemenni, leülni. Nekem a légitársaság az appon megírta, hogy törölték a jegyem és átírták a következő München – Budapest járatra, ami reggel 6.30 órakor indul. Azt is megírták, melyik kapunál lehet beszállni. Ránézek az órámra: éjszaka fél egy. Öt óra van az indulásig, ha minden jól megy, négy a beszállásig.
A kihalt reptéren mintegy 200 ember, köztük gyerekek alszanak. A kihalt szó szerint értendő. Sehol egy lélek, akitől bármit is lehetne kérdezni, nincs nyitva egyetlen étkezési hely sem, csupán egy automata működik. Onnan vettem fél liter vizet öt euróért. Az üdítők 6-7 euróba kerülnek, ennivaló nincs, a csipszeket, nápolyikat 9-11 euróért lehet kivarázsolni a gépből.
Van viszont két dohányzóhely: az első osztályos utasoké asztalokkal, székekkel, rendes hamutálakkal, szellőztetővel. A többieknek, így nekem is a másikba van jogom bemenni, ahol csak székek vannak és büdös. Mindkettő kilométerekre az infós pulttól. Ráérek többször is elsétálni cigizni. Többedmagammal a luxus bagózóba ülök, nincs kedvem messze caplatni.
Repülőgépek sem szállnak fel vagy le.
Érdekes így a félhomályba borult reptér a bezárt boltokkal, kávézókkal, sötét tudakozókkal, unottan dolgozó takarítokkal. Sehol nincs elég fény, hogy olvassak. Végre találok egy kávézót, ahol nem oltották el a villanyt. Átbújok a bezártat jelzőszalag alatt, letelepszem az egyik asztalhoz a könyvemmel. Akkor veszem észre, hogy a vinilinnel kárpitozott padokon többen alszanak.
Fél öt körül éledezni kezd a reptér. Az étkezőknél takarítanak, indítják a kávé- és egyéb gépeket.
Óra múlva nyit a legitársaság infós központja, elsétálok, megnézem, mi a helyzet. Az emberek már talpon sorakoznak, hogy megtudjanak valamit a tovább utazási lehetőségekről, a csomagokról, vagy megkapják a beszállókártyát. A sor vége legalább 500 méterre van a pultoktól, ha beállok, lekésem a repülőt. Felfedezem, hogy a kordonon kívül van négy digitális automata, vagy hogy hívják, ami, ha ügyes vagyok, kinyomtatja a beszállokártyát. Hurrá, sikerült. Megvan! A gép azt is tudatja, hogy a csomagomat is arra a gépre teszik, ami az új kártyán szerepel. Reméljük – mormolom magamban, de azért, kiváltva a sorbanállók felháborodását, bekiabálom a kérdésekre válaszló hölgynek: mi a helyzet a csomagokkal. A válasz: ahol maga van, ott vannak a csomagok is. Hát, úgy legyen.
Lifttel le, kisvonatra fel, végre ott vagyok a kapu előtt, és láss csodát, időben elkezdődik a beszállás, a gép is pontosan indul.
Másfél óra múltán Budapesten várjuk vagy 15-20-an a csomagokat. Nem jönnek. A szalag áll, mintha megdermedt volna. Én vagyok a csapat korelnöke, a többiek, különböző országokból, nyaralni, bulizni érkeztek a magyar fővárosba. Konkrétan leszólítok egy reptéri dolgozót, hátha tud valamit. Nem tud. A következő fiatalember lesajnálón néz rám és közli, a csomagok megérkeztek, biztos nem vettem észre a magamét. Lefordítom angolra a fiataloknak, akik harsogva röhögnek és mondják, biztos ők sem, mert nekik sincs meg a csomagjuk.
Odamegyek az ablakhoz, amin azt írja: poggyász és még valamit. Mellé mentem, a benn ülő férfi méla undorral közli valamilyen cég nevét és mutatja, hogy a sarkon túl érdeklődjek. Intek a fiataloknak, jöjjenek velem, hátha közösen többre jutunk.
Az ablak kordonnal van körülvéve, szemrebbenés nélkül kapcsolom le a szalagot és a sorstársaim díszkíséretével vonulok az ablakhoz. Az egyenruhás férfi rámkiállt: tilos bemenni, teszem magam, hogy nem hallom. A többiek meg nem is értik, mint mond. Az ablak mögött szigorú hölgy, aki azt hiszi, nem beszélem a nyelvet, úgyhogy ráripakodik a kollégájára: mi a fenének engeded ide őket, nekem más dolgom van. – És mi fene más dolga van egy a poggyászok szállításával foglalkozó cég alkalmazottjának? – kérdem én ékes magyar nyelven. Hangnemet vált, megnézi, mi a helyzet a müncheni járat csomagjaival, és kiderül: fogalma sincs. A híres, nevezetes légitásaság semmilyen infóval nem szolgál a csomagokat illetően. A hölgy szép angolsággal elmagyarázza, ott az ablakon a QR kód, töltsük le és reklamáljunk a híres, nevezetesnél. A fiatalok nekiállnak letölteni és kitölteni a nem kevés kérdésből álló online nyomtatványt. Én nem bíbelődőm a telefonnal, nem megy az nekem, elkérem a honlap címét és indulok a rám váró autó felé. Az ismerősöm, aki értem jött, három perc megállásért a Liszt Ferenc reptér előtt 3500 forint kell perkáljon, persze ez is az én pénztárcámból kerül elő.
Itthon, első dolgom, hogy írjak a légitársaságnak, kérem a csomagomat. Kitöltöm az adatokat, leírom a bőröndömet, közlöm az ismertetőjelét, elküldöm. Pár óra múlva jön a válasz: keresik. Aztán: megtalálták. Másnap: küldik a célállomásra, azaz a budapesti reptérre. Két nap múlva, egy magyar futár, romániai rendszámú furgonnal elhozta Váradra a piros bőröndömet.
Happy End!
