Magyari Sára útinaplója
Ünnepek után Izlandra utazunk. Repülőjegy és szállás foglalása megtörtént még az ősz folyamán, s örültem, hogy olyan helyre megyünk, ahol lesz tél. Én januári születésű vagyok, imádon a havat, jeget, hideget. Decemberre hagytam a síruha és a meleg sapka, bakancs beszerzését. Alföldi lány vagyok, Temesváron évek óta alig van télen is mínusz, így nekem csak magas sarkú, csinos csizmáim vannak, de sejtettem, hogy az izlandi kiránduláson ez nem lesz menő.
Szóval: síruha. Álmaimban piros, egyben, testre simuló, olyan, mint Mariah Carey ikonikus karácsonyi dalában. A valóságban hózentrógeres fekete-lila, amiben a felső domborulataim nemhogy szexin nem leledzenek, de vagy középre tömörülnek, vagy oldalra kandikálnak. A nadrágom szára pedig gumírozott, mintha motoros ruhának készült volna, csak közben meggondolta volna magát. És az egész szerelés másfél kila. Mindegy, a lényeg, ne fázzak benne. Bőröndbe vele!
Második pont a meleg sapka. Elképzeltem, hogy olyan oroszos kerek, szőrös, meleg és mégis nőies darab lesz. Ja, ebből annyi jött össze, hogy szőrös, kerek és bojtos, ráadásul megkötős, amelynek a madzagján egy-egy szőrpamacs van, amit be tudok kötni, de nem tudok kibogozni, csak segítséggel. Mindegy, a lényeg, ne fázzak benne. Bőröndbe vele! Vagyis nem, mert túl sok helyet foglal, majd viszem a fejemen.
Bakancs: a 36-as lábikómra hetekig nem találtam megfelelő lábbelit, végül egy nóném üzletben semmi pénzért beszereztem egy 39-es méretű klassz kis füssbakancsot. Csoda kényelmes, tudok benne slattyogni, meleg és belefér 3 zokniban a lábam. Sőt, nem is nagy már ilyenkor.
Budapestről repülünk. Cs. autójával megyünk, a reptéri parkolóban hagyjuk, megéri nagyon. Kedvesek, hoznak-visznek a reptérig. Két nappal az indulás előtt már havazott. Hétfőre igazi tél lett itthon is. Evett a fene! Jó, hogy most otthon is igazi hideg, jég és hóesés van. Mindegy, majd megvár a tél.
Időben kiérünk a reptérre, belefér bőven egy meleg leves, mert ki tudja, Izlandon fogom-e szeretni a kaját. Egyetlen helyen kapható leves – gulyásleves. Szeretem, s meleg, jó lesz. Bojtos sapkában vonulok a leveskémmel az asztalig, zsúfolt a tér, helyek alig, de találunk olyan bárszékes emeltasztalos helyet. Nem baj, hogy ilyen, felmászok rá, jó lesz. A lényeg, hogy van hol ülve enni. Sebbel-lobbal leveszem a fejfedőmet, közben a szőrös pamacsos vége a levesben landol. Mit landol?! Tiszta erejéből belecsap a pirosas nedűbe szétfröccsentve a leveském egy részét az asztalon, bezsírozva-pirosozva a világosszürke sapkám pamacsát, és szőrét hullatva a maradék levesembe. Egyszerre kapott el a pityergés és a káromkodás. Az utóbbi nagyobb erővel.
A repülés kellemes volt, bár azt nem nagyon értem, hogyan is képzelik a reptéren, hogy: fegyvert vagy annak látszó tárgyat nem lehet felvinni a gépre – ami logikus –, de bezzeg a duty free-ben jó olcsón lehet venni azt a magyar keserűt, abban a kerek üvegben, amellyel fel lehet menni a repcsire. S szerintem fejbe is lehetne vele vágni bárkit, ha úgy szeretném. De nem vettem italt, s nem is használtam fegyverként. Jót repültünk, időben landoltunk.
Keflavikban szálltunk le. Előre kibéreltünk egy autót, mert kiszámoltuk a reptér-szálloda taxi árából oda-vissza 5 napra lehet autót bérelni. Le is foglaltunk egy szép kis Hyundait, s át is vettünk egy még szebb kis Suzukit. A lényeg, modern, meleg, jól megy, keveset fogyaszt. Kit érdekel a márka?!
A szálloda Reykjavikban kedves, meleg, pici szobával, amit a neten nagyobbnak láttam. A bőröndöm nem fér el csak az ágy és a szekrény között. Ez az elején zavart, most már nem érdekel, legalább kéznél vannak a dolgaim.
Első este nagyon élveztem a hideget. Mínusz 5 fokban sétáltunk, nagyon bejött. Másnap indultunk a gejzírekhez. Nagyon megfogott a táj: a kopár hegyek, a sok kisebb-nagyobb tó. Két óra az eltérés Romániához képest, de sokkal később virrad, mint otthon. Legalább a napfelkeltéhez nem kall korán kelni. Alig 11 körül kerül látható helyre. S érdekes, hogy szinte ott is marad azon a helyen. Nem vándorol át egyik oldalról a másikra, mint otthon. Olyan, mintha csak a felső ívét látnánk a pályájának, mert délután 4 körül már le is nyugszik.
Nagyon tiszták az utak, s bár van hó, minden útszakasz járható. Szemét sehol, az aszfalt jó minőségű. Az utak mentén gyakran vannak parkolók, mintegy felkészülve a turistákra. Ugyanez a szerdai kiránduláskor is. Az úti cél most a vízesések és a tenger. Rengeteg a vízesés. Szépek és befagyott a környezetük, körülöttük rendezett parkolók. Skógafoss az első, amit megnézünk. Szép ezüstös. Az ötödiknél már annyira nem voltam lenyűgözve a látványtól, bár tényleg megkapó. Sokkal jobban megfogott a fekete tengerpart, amit hófehér habok nyaldosnak. És a szél, ami átfújt 3 nadrágomon is, és úgy is, hogy magamra vettem szinte mindent, amit lehetett – a felismerhetetlenségig bebugyolálva magam. Reynisfjara különleges partja a Trónok harca sorozatból is ismert lehet. Hazafelé temetőlátogatásra is sor került. Erről és a fekete partról jutott eszembe egy izlandi mondás: Detti mér nú allar dauðar lýs úr höfði (leesett minden halott tetű a fejemről, azaz mélyen megdöbbentett). A folytatásban a sarki fényről lesz szó, amelyiket napok óta várunk, és a hőforrásokról is. Ja, meg az emberekről. Ahogy szoktam…
(Folytatjuk)
Fotók: Torma Csaba
