Magyari Sára útinaplója. Második rész
Tudom-tudom. A barangolásaimról szóló beszámolók második részének címe mindig az, hogy … és az emberek, de most maradjunk a fénynél. Izlandi embert nem hiszem, hogy láttunk. Pontosabban a szállodában a vendégek külföldiek voltak, legalábbis a nyelvhasználatuk alapján. A személyzet pedig vendégmunkás – ha még van ilyen szó használatban. Az utcákon embert nem nagyon láttunk, ha mégis, főleg csak turistákat. De mindenhol ott van az izlandi emberek nyoma. A viselkedésüknek, az értékrendjüknek, a gondolkodásmódjuknak, az életmódjuknak jele minden épület és tér, minden üzlet és étterem, minden kirakat és parkoló.
Feltűnt, hogy milyen jók az utak, és milyen jól vezetnek arrafelé. Betartják a szabályokat, nincs dudálgatás, előzni is csak páran, és csak néha. Kilométereket utaztunk, míg autóval találkoztunk. Tankoláskor kiderült, hogy csak egyfajta üzemanyag van: egyfajta benzin és egyfajta dízel. Ami legalább fél lejjel olcsóbb, mint idehaza. Nincs jó minőségű és még jobb, olcsóbb vagy drágább, mint nálunk. Nem, nincs. Egy van, és az jó.
A természeti látnivalók, ahol mi jártunk, ingyenesek, csak parkolási díjat kell fizetni, nem sokat. És ezeken a helyeken ingyenes a vécé is, ami szép, rendezett, és főleg tiszta. Nincs sehol szemét, még egy cigarettacsikk sem. A látogatók viselkednek: nincs hangoskodás, nincs tolakodás.
Az izlandiak természetkímélők. A szállodába való bejelentkezéskor meg kellett jelölni, pontosan mely nap kérünk takarítást. A reggelinél nem voltak külön csomagolt kis adagocskák: kicsi vaj, kicsi lekvár. Nem. Mindenki vett a nagy közösből, amennyire szüksége volt.
A hőforrások energiáját hasznosítják fűtésre, de áramfejlesztésre is. Felhasználják a természet erejét, de nem használják ki. Juhot és pónit tenyésztenek leginkább. Nemzeti eledelük főleg birkahúsból készül. Odavoltam a báránylevesért. Hasonló az íze a gulyásleveséhez, csak picit édesebb. És ezúttal nincs benne a sapkám szőrpamacsa sem! Sok halat esznek, és valami isteni a camembert sajtjuk. Meg a csokijuk. Meg a báránysonkájuk. Meg. Gyakorlatilag bármit kóstoltam, nagyon ízlett.
Ha külföldön vagyok, két dolgot biztosan megnézek: a temetőt és a plázát. Mindkettő árulkodik. A halottak tere az élő település lenyomata, a pláza szintén az élők megmutatkozása. Autózásaink során már messziről világítottak a temetők. Január 6. Þrettándinn (tizenharmadik éjszaka) ünnepe. Karácsony utáni 13. napról, éjjelről van szó, amikor zajkeltéssel és fényjátékkal (tűzijáték, máglyagyújtás) űzik el a sötétet, és várják a fényt. A temetők is ki vannak világítva ilyenkor. Csodaszépek a temetők! Egyszerűek, lehet koporsós vagy hamvasztás a temetés, de maga a sírkert megkapó. Apró keresztek, főleg fából. Gyakori díszítés a madármotívum, néhol párosan, néhol egymagában. Főleg a templom köré temetkeznek, s ez még inkább parkos benyomást kelt. Mindig meghatódom, amikor ilyen helyre kerülök. Amit most láttam, különös volt: a szürkület, a színes égők és a jeges széllel metsző folyóparti temető megfogott. Ott valahogy már nem fáztam, nem féltem, nem volt bennem semmi feszültség.
A plázában is „hulltak a tetvek a fejemről”. Meleg fények, gyönyörű lámpák, fapadok, faberakásos pihenők, és a vécé ismét elragadó. Halk és ízléses zene szólt, egyszerű, letisztult kirakatokkal. És döbbenet: tíztől fél hatig van nyitva! Nem reggeltől estig. Nem-nem. Az ottaniak nem ülnek egyfolytában a plázában. Amúgy a szállodánk körüli vendéglők is általában öt óra tájt bezártak. Arra gondoltam, talán az izlandiak szeretnek otthon is lenni.
Én egészen biztosan szeretnék, mert azok a lakások számomra nagyon hívogatóak. Érdekes, általában 3–4 emeletes tömbházakat láttunk, nagyon sok ablakkal, amelyekből meleg fény áradt. Sok a balkon, szép bútorral, sok székkel. Úgy tűnik, szeretnek üldögélni. Általában nincsenek függönyök az ablakon. Talán nincs mit titkolni. Talán nem félnek az átláthatóságtól! És nem láttam egyetlen ajtón vagy ablakon sem rácsot. Talán nem félnek! Talán tényleg nyugi van: kint is, bent is.
Az volt az egyezség: az utolsó két nap odamegyünk, ahova én szeretnék, így jutottunk el a titkos lagúnához, ahol a meleg víz átlátszó, selymes, és a medence alja apró, kerekded fekete kövekkel van tele. A fürdő kávézója lenyűgöző: meleg fény, csodás falámpák, isteni jazz. Meleg volt – a lelkemben is. Onnan egy vulkánhoz mentünk. Másztunk vagy 3 km-et a metsző szélben. Bevallom, csalódott voltam, mert arra számítottam, lesz egy kis csillogó láva meg kráter. Ehhez képest csak egy kis füstölgő izét láttam, meg a hullámos fekete földet. Persze előkapartam magamból a tanult embert, pontosabban az ötödikest. Rémlett, tanultam erről valahol, de kimondottan nem fogott meg. Aztán az utolsó nap Reykjavíkban, a városnézés már helyre tette a dolgokat bennem. Két múzeumot választottam: a Perlan Múzeumot (Fun Educational Nature Museum) és a skanzent (Árbær Open air Museum). Az első a mai Izland: a technológia, a fantázia ötvözése a természet csodáival. A planetáriumban az északi fény története – tudományosan és a mítoszok felől is. Az imitált jégbarlangban igazi jég, igazi hó, és valódi -15 fokkal. Ja, jégkirálynős trón is járt az élményhez! De a vulkán belsejében való utazás lenyűgözött. Ilyen show-ban még nem volt részem: zuhantunk a Föld mélyébe, izzott és fénylett a láva, remegett velünk minden. Közben helyreállt bennem a világ rendje: érdemes volt mászni egy nappal előtte, mert ott volt a valóság, az eredmény, itt a képzelet ereje, amely a technológia segítségével elkápráztatott – játszva az érzékszerveimmel.
Végül a falumúzeumba mentünk – ahol a múlt köszönt vissza, igaz, alig 200 év távlatából, de elképesztően szép, okos épületekkel. Az emberi tudás, akarat, a közösség teremtő ereje látszott mindenhol. És a MÚRE-igazolványommal ingyen mentem be. Mert a press az megérdemli!
Fénylik az a kis sziget! Bár az évnek ezen szakaszában alig 5 órát van természetes fény, de van ott valami azokban az emberekben. Talán a szilaj táj, a rideg idő, a fénytelen hónapok a gejzírek erejét mozgatják az emberben: és meleg lesz bent – a szobában, a lámpában, az ember bensőjében…
Fotók: Torma Csaba
