Előszó
Ez az írás nem tanulmány és nem riport.
Egy város könyvtári emlékezete felől halad, megszakítás nélkül.
Nem fejezetekre bontva, hanem egymásba futó szövegtérként.
Az olvasás tempóját nem jelöli, csak lehetővé teszi.
Visszalépni, megállni, újraolvasni megengedett.
Előrehaladni nem kötelező.
Sall László
„járt az eszük a vizen” avagy a történelmi idő szívrohama
Nagyváradnak volt könyvkultúrája és magánkönyvtárai, de nem volt közösségi zsidó könyvtára. Az Ullmann-gyűjtemény a magánszférában keletkezett, majd részben külföldre került, részben a túlélők és gyűjtők révén -ha- fennmaradt, a Harvardban őrzött rész pedig a világ egyik legértékesebb judaikai gyűjteményének számít.
2025. december 11-én a Klubrádió Útszélen című műsorában ezt mondtam Józsa Mártának (https://www.klubradio.hu/archivum/utszelen-2025-december-11-csutortok-1500-54233) : A váradi zsidóknak nem volt könyvtáruk. És mikor kimondom, akkor már érzem, hogy ez pont olyan, mintha egy fizetett antiszemita toposzt hangoztatnék én is, ráadásul ingyen.
Azóta eltelt több mint két hét; mire ez megjelenik (január 14-én), már egy hónap is. Azóta ezzel foglalkozom, hogy tényleg így van-e, hogy nem volt könyvtáruk?
Elméletileg könnyű dolgom van, lekapom a C-könyvtáram valamelyik polcáról A Tegnap városa c. 454 oldalas pdf könyvet és elkezdem keresni: könyvtár!
Amúgy ezt is egy new-yorki könyvtárból töltöttem le:
Oradea Memorial Book
A NAGYVÁRADI ZSIDÓSÁG EMLÉKKÖNYVE
Kiadta a Nagyváradról Elszármazottak Egyesülete Izráelben
a váradi és vidéki zsidóság deportálásának harminchetedik évfordulóján,
Tel-Aviv városában 1981—5741 évében.
Szerkesztette a szerkesztőbizottság: Schön Dezső, Heller Mose z.l.* , Rubinstein Sándor z.l.*, Grossman Ödön**, Gréda József és Rappaport Ottó.
* z.l. = „zikhronó livráchá”, áldott legyen az emléke; az illetők már a kiadást sem érték meg.
**A könyvben előfordult Grossmann és Groszman formában is; én a Groszmann Ödön formát alkalmazom. A nyomdászoknak abban az időben nem volt lehetőségük a teljes korrektúrára, ezért a név többféleképpen jelent meg.
A borítólapot tervezte Fux Pál, nyomtatott a Láháv nyomdában
„A Nagyváradról Elszármazottak szervezete 1953-ban alakult meg tel-avivi székhellyel. A kezdeményezés Fuchs Lajos és Just Mose érdeme, akik érintkezést keresve Groszmann Ödönnel, a nagyváradi ortodox hitközség volt elnökével, nagygyűlésre hivták össze a volt váradiakat.” -ahogy maga Groszmann Ödön emlékezik a könyv 235. oldalán. A szervezet (vagy egyesület, itt sem következetesek) fő tevékenységei közé tartozik a májusi ázkárák (megemlékezés a „deportációban elhunytakra”) megrendezése; a Kamatmentes Kölcsönpénztáron keresztül támogatást nyújtani minden nagyváradi új ólénak (hazatérő vagy honfoglaló); az Ünnepi segély, amit évente kétszer osztanak ki a rászorulóknak -itt azt is megtudjuk, hogy ebben segítséget kapnak a „NAGYVÁRAD ÉS VIDÉKE” NEW-YORK-ban lévő szervezettől is!-; és Az Emlékkönyv kiadása! Ennek az emlékkönyvnek a kiadása, amelyből most én is idézek s „amely tárgyilagos hűséggel ismerteti Nagyvárad zsidóságának 250 éves történetét”.
Az Uj Kelet, 1976. június 18. KÖZÉLETI HÍREK csokrában is van erről szó: „(…) majd Groszmann Ödön, a szervezet országos elnöke beszámolt az Emlékkönyvvel kapcsolatos fejleményekről, bejelentve, hogy a mű első kötetét ez év végéig nyomdába adják. (…)”
1981-re amikorra eIkészül a könyv Izrael már 33 éve létező állam (1948), túl van 1967-en, 1973-on. A holokauszt emlékezete intézményesült, de a túlélők és a „szabrák” (azok a zsidók, akik különböző hullámokban érkeztek és már ott születtek) közötti feszültség még élő kérdés.
Én pont egy éve -1980- érettségiztem Nagyváradon.
Harsányi Zimra könyve a Téboly hétköznapjai már 14 éve megjelent Budapesten. És szerencsére Tel-Avivban is tudnak róla a könyv szerkesztői és be is válogatnak részleteket! Zimra ekkor már Párizsban él és már legalább németül és franciául is megjelent a könyve.
Aztán a ZÁRSZÓBAN maga Groszmann Ödön mondja el, hogy sajnos az egyik célt nem tudták megvalósítani, de nem adják fel s „Ezért külön könyvben tervezzük ivritül részletesen ismertetni az anyag szükségesnek vélt részét, ami kivált a fiatal nemzedék és az utókor szempontjából bír fontossággal.”
Groszmann Ödön és a megmaradt szerkesztőbizottság -és nyilván új erőkkel kibővülve- a magyar kiadás után nem pihent meg. Azért, hogy a fiatalabb, már csak héberül értő generáció is megkapja a kulcsot a múlthoz 1984-re elkészült és ezzel a kötettel azt is biztosították, hogy a váradi narratíva bekerüljön az izraeli nemzeti kánonba. Ez már nem „csak” egy emigráns csoport nosztalgiája, hanem az izraeli történelem része lett:
ספר זכרון ליהדות גרוסוורדין-אוראדאה-נאג’ווראד בשמהבהס ייסודה ועד חורבנה.
Groszmann Ödön hat cikket is közöl a könyvben. Hisz itt az ideje hogy visszatérjek az eredeti kérdésfeltevésemre/kérdésfelvetésemre: volt-e könyvtár!
És ezt is ő írja: Az orthodox hitközség és intézményei részben az AMI VÁRADON HIÁNYZOTT . . alcím alatt rögtön megvan a válasz: „Váradnak nem volt zsidó könyvtára. A huszas évekig volt egy csodálatosan szép magánkönyvtára, három generáció gyüjtőszenvedélyének termése, amelyben megtalálható volt a régi és új héber irodalomnak és a Judaica-nak minden valamire való terméke, de ez a páratlanul gazdag könyvtár külföldre vándorolt.”
És itt a tapasztalt olvasó azt hiszi, már meg is van az a könyvtár, mert ő már annyit ki és belelátott a történelem azon réseibe s mint egy mellényzsebből (egy csinos mellékmondatból) előrántja a megoldást: ez a két könyv lesz az a könyvtár, ami soha nem készült el Nagyváradon, de még Oradeaban sem!
De nem, elmondhatom már most, nem ez az a könyvtár!
Itt azonban már érzem, hogy megint lépre megyek (persze ide valami jó vizes hasonlat jobb lenne, például valami jég ami beszakad alattam!), ha ezt így ahogy van elfogadom és inkább tovább olvasok, keresem az ingyenes és az előfizetéses internetes tartalmakat.
És most itt vagyok, itt van előttem minden -ami másoknak most már az ő utánjuk-! Az információ ez óceánjában csak tudjam, csak tudnám, mit keresek, hogy keressem meg azt a szalma (szívó) szálat, amivel ki tudom szippantani, merni (mert merni merek!) azt a cselekvést, ami ide vezetett, hogy keresem a nagyváradi zsidók könyvtárát!
De mielőtt rátérnék az igazi „könyvtáros” ösvényre még néhány szóban méltatnom kell a nagyváradi Orthodox Hitközség volt elnökét, Groszmann Ödönt.
1937-ben már ott találjuk a Zsidó Párt nagyváradi tagozatának újonnan választott vezetőségében (Kolozsvár Uj Kelet, 1937-11-10).
A Magyar Lapokban, és már 1942. május 1-én, tehát a háború közepén ezt olvassuk róla:
„Elitélt a rendőri büntetőbiróság három váradi zsidó ócskavaskereskedőt
Nagyvárad. Saját tud.
A városi elsőfokú rendőri büntetőbiróság a készlet bejelentési kötelezettség meg nem felelő módon való teljesítése miatt felelősségre vonta Groszmann Ödön Deák Ferenc-utca 5. szám alatt lakó ócskavaskereskedőt, aki a bejelentőlapon a vörösréz forgácsot bronz hulladék anyagnak tüntette fel. A biróság Groszmant ezért 300 pengő pénzbüntetésre itélte, mely nemfizetés esetén 60 napi elzárásra változtatható át. (…)”
Ebben az időben 300 pengő nagyon súlyos pénzbírság egy kisvállalkozónak: ez a Magyar Lapok amiben a hír van 10 fillérbe kerül, tehát a 300 pengős bírság árából 3 000 darab Magyar Lapokot lehetett volna megvenni. Másképp fogalmazva: a büntetés háromezer lapszámnyi nyilvánosság ára volt a keresztény orientációju politikai és közéleti lapban.
A következő tudósítást Groszmann Ödönről ismét az Uj Kelet-ben olvassuk, azzal a különbséggel hogy már Tel-avivban jelenik meg: 1965. július 4. vasárnap. Tel-aviv-ról ki kell már egyszer mondani: a tavasz dombja!
Groszmann Ödön „a banküzemtant eddig csak a túloldalról tanulmányozta, hiszen évtizedek óta folyószámla – tulajdonos, másrészt pedig ő áll az élén a nagyváradiak kamatmentes kölcsönpénztárának, s az elmúlt esztendők folyamán az ólé-ügyfelek százaival került kapcsolatba. Most, egyszerre a legmagasabb sárzsit kapta meg, igazgató lett.” az Aguda-bank igazgatója! Ez most önmagában is megérne pár istentiszteletet, hogy mi az aguda és akkor meg főleg miért kell pont ők bankot alapítsanak, de lapozzunk, hátha felsejlik valahol ama könyvtár, amiről mégis írnom kell!
Ami hamar felbukkan (mint egy reményszalmaszál!) az ez a cikk: https://encyclopedia.yivo.org/article/1416
A YIVO-t Jiddis Tudományos Intézetként ( Yidisher visnshaftlekher institut) alapították 1925-ben berlini és vilniusi tudósok, hogy dokumentálják és tanulmányozzák a zsidó életet minden aspektusában, különös tekintettel a kelet-európai zsidókra, valamint a jiddis nyelvre és kultúrára. A tudósok Vilnát, akkoriban a zsidó kultúra fontos központját választották az új intézet helyszínéül, amely hamarosan a „YIVO” betűszóval vált ismertté. Ma a YIVO hivatalos neve YIVO Zsidó Kutatóintézet. Csak mint tudjuk ez is el kellett költözzön Litvániából és de még Németországból is, New Yorkban van ma irodájuk.
A cikkben a miskolci Dr. habil. Csíki Tamás, egyetemi docens ezt írja: „(az Ullmann könyvtár ma a Harvard Egyetem Widener Könyvtárában található)”.
Erre gyorsan írok a harvardi egyetemnek (erről később) is meg Csíki Tamásnak is!
Erre Csíki Tamás ezt válaszolja: „Kedves László, sajnos nincs ismeretem erről a könyvtárról, és (most szembesülök vele) ez a zárójeles megjegyzés nem is tőlem származik. (Feltehetően valamelyik szerkesztő utólag szúrta be a kéziratba.)”.
Erre hamar fény derül, ezt hamar tisztázom, mert valóban néhány számmal odébb https://encyclopedia.yivo.org/article/1452, ahol az Ullmann családról írnak, ott is ez áll: „ahol (Nagyváradon) fiaival fontos könyvtárat gyűjtött össze (ma a Harvard Egyetem Widener Könyvtárában található)”.
Ennél többet azonban a Harvard sem tud mondani, illetve csak több szóval, de azért ott mintha megnyilna egy reménysugár!
Ugyanis a Holokauszt után a Harvard egyike volt azoknak az intézményeknek, amelyek kaptak a nácik által elrabolt, de gazdátlanul maradt könyvekből.
És itt még tényleg azt hiszem, hogy akkor az egész könyvgyűjtemény ide, ebbe a Könyvtárba került!
Vardit Samuels, aki itt könyvtáros kicsit leaggaszt vagy hogy mondják ezt, (ide csak a magyar fordítást illesztem be a Gemini3 forditásában: „1951-ben a Könyvtár megvásárolta a mintegy 7000 kötetből álló Felix Friedman-gyűjteményt… a gyűjteményben található könyvek jelentős része korábban a nagyváradi (Románia) Ullmann Salamon Zalman kollekciójának részét képezte. Az Ullmann-gyűjtemény kötetei rendkívüli gondossággal megőrzött állapotban maradtak fenn. Sokuk jellegzetes, egyedi kötést kapott, melyeket egy helyi könyvkötő készített; az ő mesterjegye (címkéje) a borító belső oldalán ma is megtalálható. Az Ullmann-gyűjtemény Felix Friedman amszterdami Hebraica-gyűjteményébe olvadt bele – vélhetően az 1920-as években –, amelyről a Harvard College elnökének 1951-es jelentése úgy emlékezett meg: »a háború alatt a nácik lefoglalták és zár alá vették, majd azt követően a családja hozta át Amszterdamból.«”
Viszont megtudom azt is: hogy a Felix Friedman-gyűjtemény (melynek része az Ullmann-könyvtár) az 51*87-es ügyszám (accession/gift number) alatt került a rendszerbe 1951-ben. Azonban a digitális katalógusba nem vezették át ezt az ügyszámot, így szoftveresen nem lehet kilistázni a könyveket.
A kötetek -értékességük miatt- szinte kivétel nélkül egy külső, zárt raktárban vannak (off-site storage), így a „jellegzetes váradi kötéseket” nem lehet polcon böngészve keresni.
Innen Vardit átirányít a Harvard University Archives-hoz, mivel ők őrzik a befogadási listákat (accession lists) és az 1951-es elnöki jelentést, amikben még szerepelhet a könyvek tételes jegyzéke.
2026. január 2-án kapok is választ Juliana Kuipers-től. De ő még továbbítja kérésemet egy osztályra, ahonnan azonnal kapok egy üzenetet, hogy kb. 9-12 hetet kell várni. Ilyenkor szoktam mondani, ha tudtunk várni száz évet, akkor mit számít már az a néhány hét, hónap. De, itt a kiegészítés, illetve pontosítás: „Márciusban ünnepélyes keretek között, a Houghton épületben tartott ceremónián hivatalosan is a Könyvtárnak adták át azt az értékes gyűjteményt, amely közel 3000 könyvet és kéziratot foglal magában, és a héber történelemmel és irodalommal foglalkozik.
A gyűjteményt a néhai bécsi Felix Friedmann állította össze; a háború idején a náci hatóságok lefoglalták és visszatartották, majd a háborút követően családja Amszterdamból hozatta át.
E rendkívüli beszerzést több száz adományozó tette lehetővé, akik egy, Lee M. Friedman (’93), bostoni vezetésével működő bizottságon keresztül járultak hozzá a vásárláshoz.
A gyűjtemény a szakterület egyik legjelentősebb együttese, és a Deinard Könyvtárral, valamint Dr. H. B. Enelow könyvtárával együtt a Főiskolai Könyvtár immár az Egyesült Államok egyik legkiemelkedőbb héber gyűjteményével rendelkezik.(Harvard University: Report of the President of Harvard College and Reports of Departments, 1950–1951, 169. o.)”
Lista tehát nincs és megértem azt is, hogy az amszterdami szál az egy kényszermegállója volt a gyűjteménynek és igazából a bécsi Osztrák Nemzeti Levéltárral kell felvegyem a kapcsolatot!
Addig szerencsére adódnak máshol is szalmaszálak, amin azonban a fény (vagy valóság, ha úgy tetszik!) számomra végtelen (erről később, mint a zárószám Radetzky-induló emlegetése már a koncert elején!) sok irányba törik meg!
A kolozsvári Föld folyóirat (1926-11-01) egy igazi szívószálból font mózes-kosárnak bizonyul!
Ez a Föld az Uj Kelet című magyar nyelvű hetilap nagyváradi melléklete. Az Uj Keletet (a későbbi Új Kelet) 1918. december 19-én alapították Kolozsvárott Chajjim Weiszburg, a cionista mozgalom egyik vezéralakjának a kezdeményezésére.
Ebben az ezerkilencszázhuszonhat novemberi számban Dr. Kohányi Rezső ír Arról, ami nincs . . . Így, ez a címe! És tételesen felsorolja, hogy mi nincs és a 11. pontként ezt írja: „És végül — ez a legszomorubb, mert ez a legfontosabb — nincsenek embereink. Tisztelet, becsület és elismerés a nagyon csekély kivételnek,” és innen ebből az én svédországi mámból is visszatekinteve ez tünik a legnehezebb kihívásnak: „Vannak vezetőink, nevelőink, lelkipásztoraink, de olyanok, akik világos tudatában volnának annak, hogy milyen nagyszerű és fenkölt hivatás embertömegekből népet teremteni, ilyenek nincsenek.”
De és amiért én az egészet olvasom az ez a mondata: „3. A zsidó könyvtár hiányáról — hadd essék külön is szó. Volt Nagyváradnak, nem is olyan régen, egy csodálatos szép magánkönyvtára, három generáció gyüjtőszenvedélyének termése, amelyben megtalálható volt a régi és új héber irodalomnak és a Judaicanak minden valamire való terméke; — ez a páratlanul gazdag könyvtár — fájdalom — külföldre vándorolt.”
S miért kerül Nagyvárad az Uj Kelet irodalmi, művészeti és társadalmi folyóiratának novemberi mellékletébe? Azon kívül persze, ahogy a címlapon olvasható: „Várad nemcsak a legnagyobb zsidó város, de a legzsidóbb zsidó város is” ennek volt egy nagyon gyakorlati oka: „Ebben a hónapban másodízben látja vendégül Nagyvárad régi falai között az erdélyi nemzeti zsidóság vándorparlamentjét, a cionista konferenciát.” Tehát a Föld egy nagyváradi ablak volt az egész romániai (cionista) zsidóság számára, és jó segédanyag is!
Talán már ebből a felsorolásból is látszik, Groszmann Ödön ezt a Dr. Kohányi Rezső által írt anyagot használja fel, amikor a Váradról szóló könyvben az ortodox zsidóságot mutatja be! Sajnos Dr. Kohányi Rezsőről szinte semmit nem tudok meg. Annyi biztos azonban, hogy Kuncz Aladár köszöni (Nyugat · 1911. 21. számában) a nagyváradi tanár úr egyik felfedezését!
De nekem ennél fontosabb ez a közlés: „csodálatos szép magánkönyvtár (…) ami külföldre vándorolt”!
Tehát újabb levegővétel -és vagy mivé lehet ezt még fokozni, alámerülés- újabb kutatás: az Ellenzék, 1925. február 2. majd a Temesvári Hirlap, 1925. február 11-i lapszáma mindent megvilágosít és leegyszerűsít és további rossz érzéseket kelt!
Ullmann Sándor országszerte híres fűszer- és gyarmatáru tulajdonos halála után (1919) fiát Istvánt inkább a tanulmányok érdeklik, az özvegynek pedig -igényei fedezésére- szüksége van pénzre. Aztán „kompromisszum jött létre az özvegy és Ullmann között, amelynek értelmében a gyűjtemény egynegyed részét el is adták a bécsi műkereskedő közvetítésével a holland bankárnak 6500 dollárért.”
Ez lesz tehát az az 1/4, ami ma a Harvardon van.
A következőkben leírom majd, mit lehet tudni erről a könyvgyűjteményről, ha megkapom a harvardi és az amszterdami archivumból a választ.
Amszterdamból -a városi levéltárból- kapok egy kedves levelet, hogy -vajon- melyik Friedman-ra gondoltam, mert és felsorolják, de kiderül egyikük sem felel meg vagy időben vagy térben, hogy ilyen pontosan fejezzem ki magam!
Kapok aztán – azaz pont ma — egy másik választ: „A Holland Nemzeti Levéltár több iratanyagot is őriz az ellopott zsidó javak visszaszolgáltatásával kapcsolatban.
A háború utáni restitúciós bizottságok elsősorban ingatlanokkal, háztartási leltárakkal és műtárgyakkal foglalkoztak. Nem vagyok biztos abban, hogy egy könyvgyűjtemény – függetlenül annak értékétől – kifejezetten említésre kerülne.
Emellett javaslom, hogy vegye fel a kapcsolatot a NIOD Restitúciós Szakértői Központjával, amely a holokauszt hollandiai szakértői központja:”
Mivel az ajánlott keresőkben az általam feltételezett kulcszavakra nem vagy túl sok választ kapok, fogom magam s írok a NIOD-nak!
Mivel megértem, hogy „könyvgyűjtemény” szóba sem jöhet, a MÁS kategóriát választom, de aztán az automatikus válaszlevélből megértem, mégiscsak oda fog kerülni a kérésem, ahol –at least– 10 hét a válaszadási ígéretük, hátradőlök!
De nem sokáig tehetem, mert már másnap, azaz megint ma, kapok Bécsből, az Osztrák Levétárból választ: „Megkeresésére hivatkozva sajnálattal kell közölnünk, hogy az Osztrák Állami Levéltár könyvtára nem rendelkezik semmilyen feljegyzéssel vagy egyéb dokumentummal az Ön által említett „Friedmann-gyűjteményről”, illetve a nagyváradi „Ullmann család magánkönyvtáráról””.
Azt is megírom, ki ez a három férfi az Ullmannok közül!
És aztán összefoglalom, mit lehetne még tenni ennek a kincsnek a másik 3/4-nek a megtalálásáért!
Mert most már eljutottam idáig, hogy kimondhatom: Nagyváradon nem létezett intézményes, közösségi zsidó könyvtár, miközben kivételes színvonalú, enciklopédikus magánkönyvtárak léteztek.
De ezt lehetne így is fogalmazni: a váradi zsidóságnak volt könyvkultúrája, voltak kivételes magánkönyvtárai és szöveghagyománya, de nem volt olyan intézményes, közösségi zsidó könyvtára -mert nem volt rá igényük, mert nem jöhetett létre-, amely a tudást helyben összegyűjtötte, megőrizte és továbbadta volna.
Illetve volt, meg is történt ez az összegyűjtés és megőrzés csak akkor már egészen mást jelentett!
„Ullmann (Izidor) (…) Gazdag könyvtárában is sok ritka bécsi könyv van, így többek között mutatott egy sz’mák példányt, az elsőkből valót, melyek Velenczében nyomattak. Kinyilatkoztatta, hogy a községnek van egy tóra-tekercse, mely az ő véleménye szernt 1000 éves, a pergamen, a téntán, a betűkön 600 esztendő minden kétséget kizáróan kimutatható, de Ullmann úr, aki a történelemben és archaeologiában járatos, analógiák alapján említett tóra-tekercs 1000 éves voltát bizonyíthatta.”
Ezt az Egyenlőség-ben, 1895. június 21. -én Schőn József (1846. május 3. – 1912. január 20.) a Zsidóiskolák Magyarországon című cikksorozatában írja. Schőn József végigjárja az iskolákat – Váradra éppen Debrecenből érkezik s innen Aradra megy –, hogy feltérképezze, mit lehet majd a zsidó kincsekből felmutatni a Milleniumi kiállításokon.
Aztán az 1901-es Borovszky Samu féle Bihar vármegye és Nagyvárad (Magyarország vármegyéi és városai) is már a többi váradi könyvgyűjtemény között említi: „Nagyobb könyvtára van még (…) a magánosok közül (…) Ullmann Félixnek!” Ezt az Irodalom és tudomány fejezetet amúgy Kende János (talán 1881–1958) írta.
Ez a cikk -írta: Dr.Kenéz – Kurländer Ede- majd csak 1929. október 5.-ben jelenik meg az Egyenlőség-ben, de időben idetartozik: „Ullmann (még mindig az Izidor – S.L.) többek közt nagy könyvbarát és gyűjtő volt. Híres könyvtárában sok ritka példány pompázott. Volt neki olyan bibliája, melyből összesen két példány volt az egész világon. A másik példányt az angol Bodleiana őrizte kincsként. Schlauch Lőrinc kardinális tudomást szerzett erről a bibliáról és minden áron meg akarta tekinteni. Rádl Ödön, a Szigligeti Társaság elnöke közvetítette az üzenetet. (Schlauch 1902-ben halt meg – S.L.)
De egy újabb újságcikkből, Nagyvárad 1944. május 2. ezt is megtudom „Árverésre került Schlauch Lőrinc egykori váradi bíboros püspök könyvtára.” A cikk ezzel a kívánsággal zár: „Érdemes volna, hogy hagyatékának egy részét Nagyvárad városa, vagy valamelyik nagyváradi egyházi vagy világi intézmény vásárolja meg.” Laurenziana néven Szatmáron van ma ez a könyvtár https://bibliothecalaurenziana.ro/)”
És mily véletlen (mintha a jövőben egyetlen egy idő lenne, ez a ma), Reti F. Annamária –a Laurenziana könyvtárosa– is ma válaszol!
Közlése után máris egy újabb nagyvárad-budapest-(szatmári kerülővel)-árok nyílik meg! Igazából és szó szerint is itt a Mariana-árokra gondolok, ami mint egy végső mélység, ahová egy ügy, irat vagy emlékezet „lezuhan”–: ahonnan már csak felfelé lehetne keresni a legoptimistábbak szerint is.
De számomra a tudás-árka lesz ez, amiben igyekszem persze nem eltévedni én is: „Fiedler István püspök a két világháború közötti ínséges időszakban, 1930-ban a budapesti Ranschburg antikváriusnak eladta a Török-Schlauch könyvtárat, és annak árából templomokat építtetett.”
Tehát az én „tudásom” mely szerint az árverésre 1944. májusában kerül sor erősen helyesbítésre szorul!
Illetve megint az internet fizetős részében, de most már egy kulcsszóval okosabban kérdezve (fiedler schlauch) derülnek ki újabb dolgok a Magyar Nemzet 1943. május 7-i számában!
Közben még gyorsan elolvasom Baumgartner Bernadette írását: A katolikus egyház és a szatmári német mozgalom a két világháború között, amiben sokat megtudok Fiedler Istvánról! Már majdnem odáig merészkedem, hogy azt mondjam, milyen egy modern, felvilágosult gondollkodású volt ez a Fiedler, amikor segítségemre jön maga Tempfli József egy a Vigiliában 1992-ben megjelent Beke György által jegyzett beszélgetésben: „Fiedler István szatmári püspök jó pásztora Váradnak is, külvárosi negyedekben építtet templomokat, a Katalin telepen, a Szent Erzsébet-telepen, a Szent József-telepen. De Fiedler püspököt 1939-ben lemondatják, bűne, hűsége a magyarsághoz.” Nyilván ezek a románok, akik lemondatják, hiszen 1939 van.
De az árok egyre csak mélyül, mert a Schlauch könyvtár sorsa valami szomorú és nem is tudom, hogy lehetne ezt egyszerűbben mondani, nemzetiesen tragikus fordulatot vesz!
Faragó József -akit hol antikváriusnak vagy könyvkereskedőnek is neveznek- az, aki 1936-ban megvásárolja a „Bibliotheca Laurenzieana“-t! És ő az, aki egy évvel korábban még az Országos Széchényi Könyvtárral is csereberél egy kódexet. És ő lesz az, aki 1944. májusában sajtópert is indít, mert úgy érzi nem elég kijelentenie, hogy „Ami pedig a zsidó vádat illeti, minden ősöm katolikus, szin- és fajmagyar volt” (gondolom itt keveredik bele ez a Ranschburg szál)!
De ez már mint láthatjuk a dátumból is mindennek a vége! Mert korábban Faragó magát „a kultuszminisztériumot, illetve a kir. Kincstárat” is bepereltem, „a jogalap nélküli lefoglalás és a könyvtárban esett károk miatt”.
És itt most nagyon röviden megpróbálom összefoglalni, mi történt!
Faragó József budapesti könyvkereskedő 1936-ban kifizet valami fantasztikus összegeket -egy helyen „200.000 pengős vagyonról” írnak- Fiedler István szatmári püspöknek. Aki ebből templomokat épít Nagyváradon azaz Romániában. De Faragó az egyik helyen 10.000 kötetesként nevezett vagy számolt könyvtárat csak „Erdély felszabadulása után” 1940-ben szállíttathatta fel Budapestre! Talán egyes könyvekkel már korábban is történhettek üzletek, találtak új gazdára, de az „egész” „Bibliotheca Laurenzieana“ csak most szállítják el!
De vissza az 1936-os értékekhez: ez a 200.000 pengő körülbelül 37 000 dollárt ért. Emlékezzünk, majdnem pont tiz évvel korábban az Ullman-gyűjtemény 1/4-ét 1925-ben 6500 dollárért adták el. Romániában ez a 200.000 pengő körülbelül 5 millió lejt ért.
És most és ezzel kezdődik a nemzetieskedés paragrafusainak átalakulása mosókonyhákká es penészgombákká, nyirokká és „letűnt korok szelleme helyett dohszag”-gá. De a legjobban ezt szeretem, hogy a keresztényi motívum se maradjon ki: „s a változatosság kedvéért egy-két könyvet még a ládák szegezése közben is tönkretettek: keresztülszegezték …” (Egyedül Vagyunk 1943. április 23.)
Számomra e gyűjtemény szomorú és tragédiába illő vé/ígjátéke mellett felvetődik az a kérdés, ez a Faragó József meddig lett volna hajlandó várni e könyvtár Budapestre szállításával, ha nem jön a bécsi döntés azaz voltak-e valami az akkori kornak megfelelő hivatalosabb próbálkozásai vagy a könyveket az akkori Románia területén akarta-e volna hasznosítani, eladni? És hogy vitt/-ek át ennyi pénzt? Csak nem gyalog, bőrönben?
Fiedler István négy évvel azelőtt halt meg hogy én megszülettem volna Nagyváradon és arról meg már nem is beszélve, hogy én a Schlauch kertben, de akkor már az új megnevezés szerinti Petőfi parkban nőttem fel.
Mindezek ismeretében és tudatában kérdezem magamtól már teljesen légbőlkapott tehát az a reményem, hogy az Ullman-gyűjtemény maradék 3/4-ét majd mondjuk a katolikus egyház mint intézmény meg tudja menteni 1944-ben az intézményes pusztulástól?
És aztán már megint 1925-ben vagyunk: „Az értékes bibliotékában, amelyet Ullmann Sándor nagy szorgalommal és akadályt nem ismerő áldozatkészséggel hordott össze, néhány olyan darab foglalt helyet, amely egyetlen egy gyűjteményben sem található fel. Egy-egy könyve görög, latin és héber kézirata után a szentpétervári tudományos akadémia érdeklődött és óriási összeget ajánlott fel érte” (…) „Közben a cég ügyei egyre bonyolódtak és a legutóbbi hetekben sor került arra is, hogy a régi, évtizedes Ullmann céget eladták két kereskedőnek. A könyvtár ügyében is kompromisszum jött létre az özvegy és Ullmann között, amelynek értelmében a gyűjtemény egynegyed részét el is adták a bécsi műkereskedő közvetítésével a holland bankárnak 6500 dollárért.” Ellenzék, 1925. február 2.
És „Hírek szerint a nagy múlttal bíró Ullmann-céget két kereskedő vette meg. Egy nagy, megingathatatlannak tartott vagyon omlott részekre: elsodorta a háború utáni gazdasági krízis sorvasztó szele.” írja Temesvári Hirlap, 1925. február 11. -én.
Eddig tudtam tehát a korabeli lapokon keresztül a könyvtár sorsát nyomonkövetni!
Az Ullmannok pedig, akiknek közük volt ehhez a gyűjtéshez ők voltak:
Ullmann Izidor Israel (1842 – 1899) hitközségi elnök, nagykereskedő,
Ullman Sándor Salamon (1877. november 25. Nv. – 1919. április 24.) nagyváradi hitközségi elnök és Ullmann Jiszráél István (1901-1943) nagyváradi hitközségi elnök.
Róluk egyenként is de főleg így hármukról könyvet, könyveket kellene, lehetne írni! De majd a végére betett egy másik váradi Ullmann (a szpojlerezés jobb a szöveg meg szövetkörneyzetben mint a magyaros poéngyilkosság) példája mutatja majd, egy trilógia sem lenne elég bemutatni ezt az alig száz évet!
Ullmann Izidor Israel az 1860-as években érkezett Nagyváradra. Ullmann Jiszráél Istvánról 1943-ban írnak egy cikket a Nagyvárad-ban november 20-án:
„Mint a vallásfilozófia enciklopédikus műveltségű tudósa a lét problémáit boncolgatta nagy elmélyüléssel, mint kiváló matematikus a világegyetem ismeretlen kérdéseit és összefüggéseit fürkészte, miközben alig húsz éves korában már Einsteinnal állott levelezésben kozmikus problémákról, kitől származó levelezéseket szintén könyvtára őrzi.” De hogy hol és mi történt vele „Messze szülőföldjétől és családjától örök álmát alussza Ullmann István” ekkor a nagyváradi úri közönség még nem értesülhet. Az egyik forrás szerint valahol Ukrajnában, amikor ő is tífuszt kapott, rájuk gyújtották a pajtát. De majd amikor a Központi Értesítő-ben, 1943.10.21-ben megjelent, hogy: „a Kurländer és Ullmann részvénytársaság. Nagyvárad” (…) „Ullmann István és Fekete Miksa igazgatósági tagok ebbeli minősége és cégjegyzési jogosultsága töröltetett” akkor már el lehetett siratni, elgyászolni.
Az alig 100 év alatt mire vitték és miért?
Ha akarnám, biztos megtalálnám, hogy azokból a hatvanas évekből pont melyiken érkezett Nagyváradra Izidor. De akármelyik is lenne az az év, innen 2025-26-ból már jobban látunk mindent!
1867 nagy vízválasztó a magyar történelemben és mivel itt egy zsidó témában (magyarul) értekezem, ebből a szempontból meg főleg. Egyik oldalra kerül a nemesi szálakkal rendelkező magyarság a másikra a most magyarosodó zsidóság! Hiszen egyrészt az új magyaros államigazgatás felszippantja a meglévő és valamennyire mobilis magyar nemesi értelmiséget. A nyugati bankokban rengeteg pénz van, amit szívesen adnak kölcsön az új Magyarország modernizálására. Az iparosodó és modernizálódó Magyarországon rengeteg hiány lesz mindazon a jóléti állam megteremtéséhez, fenntartásához és az ezt kiszolgáló, de a magánszférához tartozó szakmákban, amiben helye van és lesz a szabad és jólképzett zsidóság tagjainak (és ez is csak egy kicsike szelet). És ugyanekkor ők azok is akik ennek a nyertesei, lásd polgárosodás, lásd meggazdagodás. De és ezt fontosnak tartom hangosan is mondani, ezzel ők nem vettek el semmit a magyaroktól, ők teremtették meg ezeket az új pozíciókat az új struktúrában az új magyar országon.
Másrészt, ami ennek az új Magyarországnak egy jó nagy hátszél volt -a hatalmas egységes monarchiás piac- teremti meg a lehetőséget, hogy a nagy pogromok elől menekülők könnyen elérjék Magyarországot. Vagy ahogy azt dr. Silbermann Jenő oly szépen írja le: „A hazátlan koldusok kontinentális sivatagának egyik legfontosabb, legtöbbet ígérő oázisa lett ez a város” ugyanabban a Nagyváradról szóló Földben (1926-11-01).
Ígyhát az Ullmannok (és persze a Kurländerek is!) élnek mint hal a vízben Nagyváradon is. És valahogy mégis mintha egy nagy történelmi regényben ők azok, akik bele is pusztulnak ebbe az eszeveszett fejlődésbe, alig száz év alatt: 1867-től 1943-ig!
És e száz év után magányosan maradt Várad.
A kutatás ezen a ponton számomra lezárható. A fennmaradó kérdések további levéltári munkát igényelnének, amely akár fél -vagy ki tudja hány- évet is igénybe vehetne.
Ott van még két áprilisi hír 1944-ből „A zsidók vagyonát április 30-ig be kell jelenteni” és/de „április 24. a zsidó vagyonok bevallására szolgáló nyomtatványok megérkeztek és azokat darabonként 50 filléres és 1 pengős árban adják ki”.
Tehát ezen a Nagyváradon készült, mert kellett készüljön valamilyen lista erről az Ullmann-gyűjteményről, mondjuk így hogy 1944 városi átvételi listák: „zsidó vagyon”. Hol lehet ezt, hol lehetne és hol kellene keresni? Hány 50 filléres és hány 1 pengős nyomtatványra fért az a sok ezer könyv és könyvféleség, az egykori könyvtár maradék vagy másik háromnegyede? A zsidó vagyon egy része „átmeneti hatósági felügyelet alá” került, de a konkrét, részletes listák, amik a tételeket és tulajdonosokat tartalmaznák, azok hol vannak most?
És egy következő lépésben elgondolkodni, mert mást mit lehet/ne tenni, hova került ez a sok könyv?
Abban mint láttuk már nem nagyon bízhatom, hogy a nagyváradi katolikus könyvtár megmentette volna a „zsidó” könyvtárat! És nem valami kuriózumként értelmezhető gesztusra gondolok, hanem a gyűjtemény egyházi intézményi védelem alá helyezésére. De ez egyáltalán felmerülhetett volna?
Vagy megkérdezni a mai váradi könyvtárat?
Meg persze megkérdezni a budapesti és a bukaresti Nemzeti Levéltárakat!
A Nagyvárad napilap 1944. májusi számait olvasom hogy megtudjak még valamit a maradék 3/4-nyi Ullmann-könyvgyűjtemény sorsáról. Tudjuk ez az az idő amikor már mindent be kellett jelenteni és elvileg már minden zsidó a gettóban van és már három raktárhelyiséget is kijelöltek az értékes ingóságaik tárolására. A lap a keresztény közösség hangadójaként „több oldalról felmerült az ötlet”, hogy a lakásokban maradt könyvekből kölcsönkönyvtárat (sőt könyvtárakat) lehetne, sőt kellene létrehozni! Persze mos tutólag meg merem én is kérdezni, magyarnak nem voltak jók, akik ezeket a könyveket eddig gyűjtötték, de a könyveik most hirtelen megfelelnek?! Sőt maga az országgyűlési képviselő is belelkesül és a napilap május 24-i számában (ekkor már megkezdődött a váradiak deportálása) ezt idézik tőle: „Elképzelésem is az, hogy ezekből a képekből olyan múzeumot teremtsünk, ahol a munkásság, ifjúság és a laikus közönség műizlését fejleszteni lehetne. Eddig mindenki giccsekkel rontotta a közönség ízlését, de így ennek végét lehetne vetni s ami anyagilag szűk korlátok közé szorított közönségünk is megismerhetné a valóban értékes magyar és külföldi művészek eredeti alkotásait. Eddig mindig szégyenkeznünk kellett, hogy milyen szegényesek a múzeumaink, könyvtáraink, most itt lenne az alkalom, hogy ezt megváltoztassuk.”
De aztán a lap szerkesztősége (habár Nagyvárad a nevük!) látja az egész megyét: „Ne feledkezzünk meg a faluról! A zsidó könyvtárak problémájával kapcsolatosan szeretnénk egy égetően fontos kérdésre felhívni az illetékesek figyelmét. Kétségtelen, hogy a nagyváradi múzeumra, a városi nyilvános könyvtárra, a Szigligeti Társaság, Református Kör, stb. egyesületek közkönyvtáraira erősen ráférne az anyagi felfrissítés.”
Persze ma már innen s főleg innen, ahol én űlök nehezen érthető miért kellene mindezt „a zsidó könyvtárak problémájá”-nak nevezni?
És persze, hogy itt van ez, amiben bíztam, amit reméltem, hogy ez a váradi értelmiség tudta, milyen könyv-kincsek vannak Nagyvárad lakosainak akkor már a volt lakásaiban: „Most, amikor a város legértékesebb magánkönyvtárainak leltározásáról van szó, olyan egyetemes és magyar értékű könyvek is felszabadulnak, amelyekhez hozzájutni részben költséges, részben lehetetlen, meg kell ragadni az alkalmat, hogy e közjavakból elsősorban a szórványban élő magyarok, másodsorban a falvak közkönyvtárai és ifjúsági egyesületei részesüljenek!”
A Nagyvárad napilap utolsó száma, amit olvashatok az a június 30-i.
Később van még egy hír. 1970-ben Ioan Lenghe a Nagyváradi Városi Könyvtár Igazgatója ezt írja a budapesti KÖNYVTÁROS 1970. februári (20. évfolyam, 2. szám) című folyóiratban: „A kurrens állományon kívül a könyvtárnak 4 103 000 egységet számláló gazdag muzeális anyaga is van, amelyben 12 000 különböző folyóirat, 1506 fénykép-album, 142 kézirat található.
Az ősnyomtatványok száma 4, a XVI században keletkezett nyomtatványoké mintegy 50, a XVII. századiaké 250 kötet. Az ősnyomtatványok közül legértékesebb a Defensorium curatorum, amelyet Párizsban 1490 előtt nyomtattak; ez Romániában az egyetlen példány, és az egész világon is csak 6 darab van belőle.
A ritkaságszámba menő gyűjtemények az ország különböző részeiből is vonzzák a kutatókat, akik a könyvtár dokumentumaiban tudományos munkájukhoz gyűjtenek anyagot.”
Itt, mikor már azt hiszem, letehetem a billentyűzetet, hiszen ebben a 4 103 000 egységnyi muzeális anyagban ott kell lennie az Ullmann-gyűjteménynek is, de Silviu-Iulian Sana „A nagyváradi görögkatolikus püspökség könyvtára 1948-1950 között” írását átolvasva (a Várad folyóirat 20 4 . májusi számában Fried Noémi Lujza fordításában) elszáll újra minden reményem: még egy román -igaz egyházi- könyvtárnak sem volt könnyű élete!
Ott vagyok tehát -már megint s mondom ezt azoknak, akik olvasnak, mint a Harsányi Zimra miskolci útjának megfejthetetlenségénél- a kvantum ugrásnál térben és időben meg a neuronjaimban és az izmaimban (mindjárt mondom mi az a semmi, ami a túloldal előtt, a következő partraszállásnál van): a váradi Ullmann-könyvtár 1/4-ének kötetei nem megsemmisültek: 1951-ben egyszerűen beszórták őket a nagy közösbe. Azóta ott vannak valahol – például ebben az esetben a Harvardon –, de már nem váradi könyvekként, nem Ullmann-könyvekként, hanem mint névtelen cseppek egy intézményi óceánban. Így nem az a kérdés, hány könyv maradt meg, hanem az, hogy hogyan lehet egyetlen cseppet is visszatalálni a forrásához (bár látom nincs jó nyelvtani megfelelés): mert egy könyv egy könyvtárban olyan, mint egy csepp a tengerben: nem vész el (azért mert kicsi lenne), hanem mert feloldódik a sokaságban.
Mert mi egy könyv értéke, ha nem hordozza többé a saját történetét? (Megpróbálhatjuk azzal is: mi egy ember értéke, ha nem hordozza többé a saját történetét?)
Az én kérdésem -remélem sokan értik-, nem támadó, hanem egzisztenciális és történetfilozófiai. Arról szól, hogy ha egy gyűjtemény névtelenné válik, ha megszűnik a provenance -mondjuk egyszerűen származásnak úgyis veszélyes jégen egyensúlyozom már mióta!-, ha nem tudjuk többé, mi volt együtt, akkor a pusztítás nem fizikai, hanem episztemikus (a tudáson, illetve a nem tudáson alapuló) módon fejeződik be.
Másképp fogalmazva: nem a könyvek égtek el, hanem a könyvtár mint jelentéshálózat szünt meg. Sajnos a nácik kulturális politikájának egyik legsikeresebb (és legkevésbé látványos) eredménye éppen ez volt: a szétszórás, az újrakatalógizálás, az eredet eltörlése.
A könyv megmarad, de már nem tanú.
Bár ott van bennük a váradi légzésük minden molekulája, de mindez már követhetetlen!
És a végén még erről a semmiről, amit és ahogy én ez alatt az egy hónap alatt -míg irtam ezt a szöveget- ezt megéltem: ez a strukturális butaság, ami a kvantumi ugrásom két partja között van!
És persze tudom (a logika-megmaradás elve bennem túl erősen működik!): nem rossz szándék, nem cinizmus, nem összeesküvés!
Hanem: egymásra rakódó szabályok, történetileg örökölt félelmek, reflexszerű önvédelem, és a felelősség elkenése. És ez együtt egy kollektív irracionalitást hoz létre.
Mert az intézmények belülről koherensnek tűnnek, következetesnek látszanak, „biztonságosnak”. Kívülről viszont: önellentmondásosak, célt tévesztenek, a saját legitimációjuk ellen dolgoznak.
És nem arról van szó, hogy: „a levéltáros buta”, „a kurátor rosszul gondolkodik”. Hanem arról, hogy az egyéni racionalitások összeadódva kollektív irracionalitást eredményeznek.
És ez a „butaság” nem lokalizálható, ezért nehéz megszüntetni.
Az én álláspontom nem számonkérés, nem támadás, nem reformprogram.
Csak nem értem, miért működtetünk egy rendszert, amely szisztematikusan ellehetetleníti azt, amiért létrejött.
Igen, szomorú vagyok -válaszoltam tegnap Varditnak-, de nem csalódott — vagy valójában fordítva: csalódott, de nem szomorú!
Csalódott, mert nem láthatok még egy fényképet sem azokról a könyvekről, amelyek ebből a városból vándoroltak el (arról meg nem is beszélve, mit fog most mondani, a szerkesztőm, ha nem hozok neki egy jó fotót)!
De szomorú nem vagyok, mert akkor ezek az egykoron az én szülővárosomban is lélegzett könyvek most legalább biztonságban vannak!
De mégis meg kell kérdezzem -írtam Varditnak-, milyen értéket jelentenek ezek a könyvek, ha soha senki nem veszi már úgy a kezébe őket hogy tudná, honnan származnak, milyen utat jártak meg és be!
És a vége, avagy arról, hogy hogyan lett ennek vége? Mert mit jelentett Ullmannak lenni? Hogyan is kellett viselkedni avagy az éles penge megpihen-e a tajtékzó történelem felületén?
Az Aradi Friss Ujság, 1926. június 1-i számában ezt olvasom: „A nagyváradi milliomos-kommunista Ullmann Sándor, a kolozsvári hadbíróság börtönében két heti éhségsztrájk után súlyos beteg lett.” S mintha mindez nem lenne elég, az Új Kelet, 1926. október 23-ai tudósítása szerint, még tovább fokozódik a nemzetközi helyzet: „A bíróság rövid tanácskozás után meghozta ítéletét és úgy Ulmann Sándort, mint Kádár Józsefet a vád és annak következményei alól felmentette. Ulmann felesége a nagy örömhírre elájult.”
De aztán megértem, itt jobb lenne a román nyelvű keresés, hiszen ekkor már Romániához tartozik Nagyvárad is meg Erdély is, ez már nem egy magyar-ügy, ez az évtized pere!
„Astăzi, 17 Octombrie 1928, anul unamie nouă sute douăzeci și opt, Consiliul de Răsboiu al Corpului 6 Armată, auzind rechizitorul comisarului regal și concluziunile sale, a declarat pe acuzatul Ulmann Alexandru din OradeaMare culpabil de delictul prev. și penal de art. 1 și 11, 7 și 12, combinat cu 17 din Legea liniștei publice. In consecință, consiliul făcănd aplicațiunea art. 130 din codul de justiție militară, condamnă pe inculpatul Ullmann Alexandru la 3 (trei) luni închisoare, 10 (zece) ani interdicție corecțiuneă totală și 20.000 (douăzeci mii) Lei cheltuieli de judecata. Văzut Prim-comisar Regal: Colonel: (ss) Bozac. P. conformitate: grefier : (ss) Nedescifrabil P. S. Menționăm că astăzi condamnatul Ullmann este consilier comunal la Oradea.”
Naţiunea, 1930. április 1.
„A megpofozott városi tanácsos, a kit a bíróság felmentett az izgatás vádja alól
Érdekes tárgyalás a nagyváradi törvényszék előtt
Nagyvárad, február 19. A nagyváradi törvényszék előtt egy sokat meghurcolt munkásvezér állott tegnap: Ullmann Sándor kereskedő, a dolgozók blokkja városi tanácsosa. (…)
A munkásvezér egy szerkesztőségből lépett ki az utcára éppen, amikor erőszakkal elfogták és bevitték a rendőrségre. Ullmann Sándor a vád szerit beszélgetni kezdett a rendőrlegényéggel, akiket a hadsereg, az állam, a feljebbvalók s a fennálló társadalmi rend ellen izgatott.
Kommunista eszméit propagálta a rendőrszobában Ullman Sándor, aki állítólag a király személye ellen sértő kifejezéseket használt. (…) Itt néhány rendőr volt s a rendőrök panaszkodtak, hogy rossz a helyzetük, rosszak a gazdasági viszonyok. (…) Radovics komiszár elmondotta, hogy preventív intézkedésről volt szó, a prefektus rendelte el, hogy a hirdetett „vörös nap“-ra való tekintettel a gyanús személyeket helyezzék őrizetbe.” Brassói Lapok, 1931. február
„A váradi zsidóságnak ez az érdekes, színes figurája a vészkorszak idején családjával együtt elpusztult.” ahogy Schön Dezső írja: A nagyváradi zsidók útja cím fejezetben a már említett A Tegnap városa 1981-es könyvben.
És akkor már csak annyit talán, ha szabadna beleírnom magam ebbe a történetbe, hiszen én nem vagyok kutatója ennek a területnek, felületnek! A vízenjárást sem én vagy mi egykori erdélyi menekültek, de mára svédországi magyarok találtuk ki, de lassan-lassan mi is és gyermekeink is megtaláltuk azokat a réseket, feladatokat a svéd társadalomban, ahonnan nézve körültekintőbben lehetne és illene nyilatkozni és megitélni azoknak a zsidó embereknek -és nekem csakis ebben van szerepem, mint nagyváradi- az éppen száz év előtti cselekedeteit!
Én ezzel lezárom ezt, mert a kutatást intézményi szinten kellene Nagyváradon vagy valahol máshol pótolni! És ha megengedetik még egy vizes hasonlat, én itt csak az vagyok, aki talált egy követ (a könyvtárat) s azt mint egy játékszert, elkezdtem kacsázni a történelem víztükrén!
Ez az írás lett belőle!
És ha most -végre tényleg- leteszem e lantot (billentyűzetet), ismét Harsányi Zimra élete felé fordulhatok-e?!
göte20260114borg a váradi és vidéki zsidóság deportálásának nyolcvankettedik évében
Lapzárta után
Már egészen mással foglalkoztam, amikor megérkezett Floris Kunert levele a NIOD-tól.
Ez az üzenet nem új állítást hoz, inkább megerősíti mindazt az állapotot, amelyet eddig is leírtam.
Befejezésként – de egyáltalán nem lezárásként – álljon itt egy rövid összefoglaló.
A könyvtár létrehozója
A Friedmann Könyvtár alapítója Fischel Friedmann (szül. 1868. március 13., Buchow), nemzetközileg aktív gyémántkereskedő. Körülbelül 1900-tól Hollandiában élt, 1922-ben holland állampolgár lett.
A gyűjtemény jellege
A könyvtár elsősorban hebraika és judaika anyagból állt; kéziratokat is tartalmazott. Kortárs beszámolók szerint jelentős, gondosan válogatott magángyűjtemény volt.
Nyilvános hozzáférés
A könyvtár vasárnaponként szabadon látogatható volt, ami egy magánkönyvtár esetében kivételesnek számított (egy 1928-as újságcikk tanúsága szerint).
Katalógus és szakmai kezelés
A gyűjteményt Jeremias Meyer Hillesum, az amszterdami Bibliotheca Rosenthaliana könyvtárosa katalogizálta. A katalógus a háború alatt elveszett, később már nem állt rendelkezésre.
A könyvtár sorsa
Friedmann 1929-ben elhagyta Hollandiát, a könyvtár azonban Amszterdamban maradt (Prof. Tulpstraat 17.). A tulajdonos 1948-ban kérte a gyűjtemény elszállítását aktuális lakóhelyére.
Veszteségek
1946-ban Friedmann jelezte, hogy tíz bőröndnyi könyv eltűnt. Ezeket Amszterdamban rejtették el, majd a német hatóságok lefoglalták. A hiányzó tételek pontos listája a katalógus elvesztése miatt nem rekonstruálható.
Archív források
A Friedmann-ügy iratanyaga a Hágai Nemzeti Levéltárban található:
– NBI (Holland Vagyonkezelő Intézet): inv. nr. 78192
– SNK (Holland Műkincsvédelmi Alapítvány): 2.08.42, inv. nr. 144
Az anyag szabadon kutatható, de nem bizonyított, hogy részletes leltárt tartalmaz.
Mint látható, Floris Kunert – megkönnyítendő a további, cselekvő emberek dolgát – pontos forrásmegjelöléseket is közölt.
Köszönöm, Floris.
Fotó: Ullmann-palota, Nagyvárad, 1997,
Boris Khaimovich, David B. Keidan Judaica Collection, Harvard Library (HOLLIS ID: JPCDCJA122864)
