Július 16-17. Véleményem szerint a nyár két legmelegebb napja. Mivel üthetné el ilyenkor az időt két elszánt kutató? Őrült módon, de természetesen terepmunkával. Czégé Réka írása.
Nyár elején jött a hír, Sárával (Magyari Sára) kutatási ösztöndíjat nyertünk a Magyar Tudományos Akadémia Domus szülőföldi csoportos pályázatán, melynek címe: Városi temetők jelei – a népszámlálás tükrében. Dátumot egyeztettünk, s ennek megfelelően július 16-án ismét vonatra ültem, és elzötyögtem Aradig. Ott már várt Sára a kis kék négykerekűvel, mely mindeddig hűséges társunk volt a hasonló utakon. Tervünk a következő volt: végiglátogatjuk Arad, Temesvár, Lippa és Lugos temetőit. Miért fontos ez? Rögtön kiderül, de előbb az izgibb részek.
Tudjuk azt, hogy a temető az élő város tükörképe. Az ott fellelhető jelekből (ha értő szemmel vizsgáljuk őket) leolvashatjuk az adott település vallási, etnikai, sőt akár a társadalmi összetételét is. Példaként: ha a sírkövek többségén kelyhet vagy szomorú fűzfát találunk, akkor a protestáns – viszont, ha rózsát, rózsabokrot, egyszerű keresztet lelünk, akkor pedig a katolikus sírok vannak többségben. A nevek, feliratok, idézetek nyelvezete megmutatja, hogy magyar, román, német, szerb stb. nyugszik-e ott. Főleg a régmúltban, de van, hogy még napjainkban is odaírják az elhunyt foglalkozását (gyógyszerész, tanító), rangját (gróf, vitéz), vagy az is megesik, hogy maga a sírkő ad plusz információt nekünk (pl. ha egy félbetört oszlop magasodik előttünk, gyanakodhatunk arra, hogy az ott nyugvó fiatalon halt meg, vagyis az életútja keresztbetört). Ez csak egy-két példa arra, mennyi mindent mesélhet nekünk a temető a múltról és a jelenről.
Ennek, az egyfajta konzerválási funkciónak fényében gyanakodhatunk arra, hogy ezek a helyek – aránylag pontosan – fizikailag is megőrzik a társaladomban bekövetkezett változásokat. Idén arra vállalkoztunk, hogy megvizsgáljuk: a 2012. utáni sírok mennyire tükrözik a 2022-es népszámlálási adatokat. Előzetes feltevéseink szerint ezek az eredmények szinkronban kellene legyenek egymással. Bár még csak az információ- és adatgyűjtési fázisban vagyunk, már jól látszanak ezek a változások. A bánsági városokban még éppen működnek a magyar temetők, de ezekben határozottan kevesebb az új fejfa. Aradon szintúgy. Az ortodox temetőkben viszont már a sírok közötti ösvényeket is felhasználják, ugye a helyhiány miatt. További összegzéseket viszont legközelebb.
A két napunk sajnos épp a júliusi csúcsmelegre esett. Kalappal, vízzel, életmentő Negro cukorkával (imádom) indultunk neki a feszített tempójú útnak. Aradon és a Lippán található öt temetőbe gond nélkül bejutottunk, viszont a hatodik, a zsidó temetőbe már sehogysem leltük a módot. Még a sírok körül békésen legelésző kecskék sem mutatták meg az utat, csak rettenetesen unott fejjel bámultak ránk „máár megint itt vannak” arckifejezéssel. Lugoson ugyanez ismétlődött meg. A protestáns és ortodox sírkertekbe könnyedén besétáltunk, viszont a zsidó temetőt ismét zárt kapukkal találtuk. Ami viszont itt igen érdekes, hogy Lippán fellelhető egy kifejezetten cigány temető is. Ők nem a nagy temető egy részébe temetkeznek – ahogy ez más településeken általában lenni szokott –, hanem bizony nekik saját kertjük van, kerítéssel, kapuval. Ami ezen a napon természetesen zárva volt. Nade, a kutatásért mindent – addig szemfüleskedtünk, míg a kerítésen lógva csak-csak láthattuk a lényeget, hisz ezért mentünk. Így a végére az a tapasztalatom, hogy a kötelező munka mellett, valahogy mindig furábbnál-furább helyzetekbe is kerülünk. Hát elmondhatom, hogy: már első nap „megtanultam” a dobolás alapjait (nemcsak elméletben, de a gyakorlatban is), bemerészkedtem egy medencébe hűsölni –, amire legalább 10 éve nem volt példa-, túléltem egy ájulásközeli pillanatot (nagyon büszke vagyok, hogy talpon maradtam) és még a máriaradnai kegyhelyet és kálváriát is meglátogattuk. Ajánlanám rákeresni az itt történt csodákra. Dolgunk még lesz, folytatás később😊.
