Víg Rómeó Lehasítás című sorozatának második része.
1982-ben 13 éves voltam, és már alkoholista. Ma már tudom, de ehhez a tudáshoz sok-sok fájdalom, majd később sok-sok önismereti munka vezetett.
Jóskával mentünk locsolkodni. Ő a nagybátyám, Mamika öccse. Olyan ő nekem, mintha a negyedik testvérünk lenne, közös udvarban nőttünk fel. Ő az alsó házban Mámival és Tátával, akik az én nagyszüleim voltak, mi hárman fiúk meg Mamikával, a felső házban. Apa ekkor már hol volt, hol nem volt, de a végén már egyáltalán nem volt.
Mentünk kiöltözve, kölni a zsebben, nagyon szép napsütéses Húsvét volt. Én már a mi utcánkban három vagy négy lányos háznál megalapoztam sörrel-borral. Annyi eszük még volt a felnőtteknek, hogy pálinkával ne itassanak egy gyereket, de annyi már nem, hogy sört vagy bort se adjanak nekem. De talán ez akkor és ott teljesen normálisnak számított, az érzések tompításának magas szinten művelése.
Pénzt is kaptunk majd’ mindenhol a zölderdős versikéért, meg a sziszegésért. Amikor már fogytán volt a kölni, akkor csak sziszegtünk egy kicsit, mintha a kölni hangja lenne. Két-három lejt adtak, a rokonok még ötöt is. Sok pénz volt ez, és engem teljesen elvarázsolt, mert tudtam hogy abból másnap moziba is eljutok, meg batont (kakaós tejporos édesség) is veszek, és még sörre is futja majd pár napig a boltban, vagy Reteanu-nál. Ez a Reteanu egy klasszikus szocializmusbeli kocsma volt, a zilahi út, és a Roman utca sarkán. Ezt a retyeánut aztán szidta a sok feleség Somlyón, az alkoholisták feleségei. Azaz kb. minden második feleség a városban meg volt győződve arról, hogy ha a kocsmák nem lennének, az embereik nem innának. Makacs ábránd volt ez. Van, akinél azóta is tart.
Mivel Újlakon is, meg Somlyón is sok ismerős és rokon volt, így estig is elbódorogtam abban a „zöld erdőben”. Sonka-tojással kínáltak, és bár ezek ritka finomságok voltak abban az élelmiszerjegyes világban, de én már akkor azokat a rokonokat szerettem inkább meglátogatni, ahol tudtam, hogy lesz alkohol is. Kellett nekem már, attól erősebbnek, szebbnek, magabiztosabbnak tudtam magam érezni egy ideig. Amíg az alkohol le nem bomlott, és el nem kezdett az acetaldehid, az alkohol bomlásterméke mérgezni engem. Akkor ismét szorongó kisfiúvá változtam vissza. Ezért lettem alkoholista, most már tudom. Az ital tompította a gátlásaimat, a kishitűségemet… felejtő köddel takarta be a traumáimat.
Jóska talán a koránál fogva megfontoltabb volt, nem rúgott be. Bár ha belegondolok, soha nem is láttam őt részegen.
Kínálgattak a felnőttek, én meg elfogadtam. Arra senki nem gondolt, hogy vajon hányadiknál tartok-e ma, ittam-e már a többi lányos háznál is esetleg?
Ha pedig mégis meglátszott már rajtam a pia, akkor jópofának tartották, vagy átugrották a helyzetet egy: „Egyszer van Húsvét!” felkiáltással. Erzsike néni egy távoli rokonunk volt. Kilencvenéves volt már, ágyban feküdt leginkább. Akkor is, onnan mutogatta a botjával, hogy mit hol találunk meg, szolgáljuk ki magunkat. Ennyi kellett nekem, jól kiszolgáltam magam. Támasztottam az államat a markommal, hallgattam a második világháborús történeteket, időnként lecsúszott a kezem, és koppant a fejem az asztalon. Erzsike néni aggodalmasan nézett a szódavizesüveg-vastagságú szemüvegen keresztül, és kérdezte Jóskától, hogy mi van velem? Talán beteg vagyok?
„Nem beteg, csak nagyon elfáradt” – mondta Jóska, és lelépett, nem várta meg a botrányt. Utána már semmire nem emlékeztem, hogy mikor jöttem el, hogy álltam fel egyáltalán az asztaltól… s hogy mentem haza… semmi. Filmszakadás.
Majd a következő kép már az volt, hogy Nagymama áll felettem egy lavórral, ott tartja, hogy abba hányjak, és aggódva figyel engem. Atti, az öcsém így mesélte el: Mikor már sokallni kezdték, hogy nem értem haza reggel óta, Nagymama kiállt a ház elé a járdára Attival. Egyszer csak, olyan este 7 és 8 között megjelentem az utcánk alján. Úgy jöttem felfelé, hogy mindkét oldalon lévő járdán egyszerre. Hol erre, hol arra a gruppra, így mondtuk ott a virágágyásoknak a házak előtt, estem rá. Olyan 70-80 méteren elestem vagy húszszor.
,,Jaj, te Atti, nézd csak milyen részeg ember jön erre” mondta Nagymama.
,,Az Romi” mondta az öcsém röhögve.
,,Hogy lenne már, hiszen ez részeg nagyon.”
,,Részeg hát, de ez Romi”, és rohant is be a házba elújságolni, hogy előkerültem. És hogy részegen. Megint.
A konyhában megpróbáltam felakasztani a műbőr-dzsekimet az állófogasra, de folyton mellément, majd eldőltem a fogassal együtt, neki a falnak. Kopp! Nagyon rosszul voltam, miután felébredtem. Fájt mindenem, remegtem. A pirostojások olyan apróra törtek a zsebeimben, ahogy estem-keltem hazafelé, hogy csak morzsák voltak már. Na, ebből nem lesz idén rakott krumpli. Ekkor ismét, sokadjára megfogadtam, hogy én aztán soha többé nem iszom egy kortyot sem. Ekkor 13 éves voltam.
Aztán mégis. Mindig újra ittam. Mai ismereteimmel már tudom: kamaszfejjel alkoholista voltam. Függő.
Nem tudom, most mi a helyzet ilyen téren otthon, Erdélyben. De gyerekkoromban a felnőtt férfiak legalább fele biztosan alkoholista volt. Akkor is, ha sosem volt orvos által diagnosztizálva. Belehaltak az alkohol okozta szövődményekbe, fiatalon, legtöbb esetben anélkül, hogy egyszer is segítséget kértek volna. Voltak persze kivételek. Az öngyilkosok. Az ő alkoholos depressziójuk is ide tartozik, mert így igazából őket is az italozás vitte el. Apa például annyit ivott a halála előtti napokban, hogy a holttestet megvizsgáló orvos szerint tudnia kellett neki, hogy ettől a mennyiségű pálinkától meg fog halni, ha mind megissza. Megitta. Öngyilkos lett… pálinkával. Akkor 59 éves volt.
Számomra biztosítva volt az egyenes út az alkoholizmus felé. Az örökölt genetika, a tanult minták az ,,érzéstelenítésre”. Arra voltam predesztinálva, hogy alkoholista legyek. Persze fiatal koromban folyton hangoztattam: Én aztán nem leszek olyan, mint az apám! És mégis még olyanabb lettem. Valahol ez meg volt nekem írva. De aztán egyszer csak a Jóisten mintha mégiscsak meggondolta volna magát.
2002. április 2.
33 éves voltam, amikor kegyelmet kaptam, és azóta nem kellet többé alkoholt innom. Ennek 23 éve, és 26 napja.
Nem tudom, miért akkor, miért én, miért ott, amikor már az orvosok is letettek rólam, mert a gamma gt értékemmel már illett volna belehalni, akkor Isten megkegyelmezett nekem. Talán terve van még velem, nem tudom, de kivezetett engem 20 évnyi kemény alkoholizmusom szemétdombjáról, és a megbízhatóság állapotába emelt. Hogy miért, azt még most sem tudom. Kutatom. Terápiázok felette. Hogy hogyan, arról meg írok még majd. Szeretem. Gyógyít engem a hála-érzés.
Köszönöm, hogy olvastok.
