Amikor már szembesültem azzal, hogy nem igaz amit folyton hangoztatok, és láttam, hogy nem tudom abbahagyni, amikor én szeretném, először a háziorvosomtól kértem segítséget. Jó kapcsolat volt köztünk, ő is erdélyi volt, a gyerekeink ugyanabba az osztályba jártak iskolába. Nem mellesleg ő sem vetette meg az alkoholt, bár szemmel láthatóan jobban kordában tartotta ezt, és nem okozott neki ilyen szociális-társadalmi kirekesztettséget, mint nekem.
Ezekben az időkben inkább még fizikális panaszokkal kerestem fel, legtöbbször másnaposságtól szenvedve. Rosszullétek, vérnyomásingadozás, ritmuszavar, izzadásos remegés. Akkor még nem tudtam, hogy alkoholista vagyok, és hogy az alkoholizmus egy lelki betegség. Ő ilyenkor kikupált egy kicsit, májtámogató gyógyszerek (Legalon), egy kis nyugtató (andaxin vagy seduxen), hogy ne legyen probléma, amikor nem iszom, és mehettem is tovább. Egyik alkalommal, mikor már sokadjára kerestem fel a tipikus tünetekkel, letérdelt teátrálisan elém a rendelőben, és ünnepélyesen megkért, hogy ne igyak annyit. Annyit? Hát pont erre voltam képtelen, kevesebbet inni. Mellesleg erre most sem vagyok képes, 23 év után sem. Viszont tudok egyáltalán nem inni. Az alkoholista nem tud visszatérni a szociális iváshoz. A kovászos uborkából nem lesz többé nyers uborka.
Amikor a háziorvosom feladta, és elküldött pszichiátriai rendelésre, ott nagyon hamar különböző diagnózisokat kaptam. Fura hely ez a pszichiátria. Odamentem piaszagúan, beszéltem nekik az ivási szokásaimról és lett belőlem egy borderline személyiségzavaros, meg bipoláris depressziós. Volt még sok diagnózisom, ahányszor mentem, mindig más. Csak alkoholista nem voltam, azt sosem gondolták. A legjobban az tetszett, amikor azt írták rólam, hogy „impulzus-kontroll zavarban” szenvedem. Na. Ez igen! Ezután senki nem baszogathat engem. Beteg vagyok, ergo nem tehetek róla. Titokzatos kór ez, hagyjatok engem inni. Jól jött ez a diagnózis, elegánsabb volt, mintha azt mondta volna az orvos, hogy alkoholista vagyok.
Valami érthetetlen álszemérem miatt nekem akkor sem mondta, amikor félrészegen, büdösen, zavarosan mentem hozzá. Nem értem ma sem. Szerintem egy öt éves gyerek is tudta volna, hogy alkoholista vagyok. Mondjuk az is igaz, hogy akkor én is megsértődtem volna ezen. Nem éreztem magam alkoholistának. Olyan kép volt bennem, hogy az alkesz az legalább 50-60 éves, árokban fetreng, utcán kéreget. Én nem lehetek alkoholista ilyen fiatalon. Családom van, munkahelyem. Egyszer aztán eljött az is, hogy megfeleltem ennek a tipikus alkeszről alkotott képnek. Kirúgtak a munkahelyemről, elhagyott a családom. Koszosan kóboroltam Egerben az utcán, idegenektől kéregettem italra pénzt. Egyszer bepisiltem a kocsma előtt a járdán, mert bezárt a kocsma, és olyan részeg voltam, hogy nem bírtam már visszatartani.
Miután többször is feküdtem már az egri pszichiátrián, és nem változott semmi, ugyanúgy ittam tovább. Illetve már gyógyszerre is ittam. Elküldtek Budapestre a Nyírő Gyula kórházba, dr. Csorba Csilla doktornőhöz. Ő már akkor is szaktekintélynek számított az addiktológia terén. Nagyágyú. Hátha ő tud nekem segíteni. Hónapokig jártam hozzá busszal, hetente kétszer. Ambuláns kezelés. Másfajta gyógyszerek. Kijöttem a kórház kapuján, és majdnem szemben volt egy kocsma. Annyira idegesített, amiket a doktornő rámolvasott, hogy gyorsan inni kellett valamit. Öntsön, kérem, fél deci napóleont, és kérek egy sört is. Képzelje, orvosnál voltam, mert impulzus-kontroll zavarom van, de ez a liba azt mondta, hogy alkoholista vagyok. Beszarás, hallott még ilyet? A kocsmáros mosolygott, és töltött.
Azt mondta a doktornő, hogy be kellene feküdnöm az osztályra. Egy hónapra. Tetszett ez az ötlet. Most aztán láthatja mindenki, hogy nem vagyok én rossz ember. Beteg vagyok, nem az én hibám, és én meg is teszem amit lehet. Tetszett, hogy foglalkoznak velem, hogy odafigyelnek rám. Kíváncsian fürkésztem a betegtársakat, mindenkivel hamar összebarátkoztam. Volt egy kerekesszékes lány is ott bent, és én annyira sajnáltam, hogy beleszerettem. Vagy inkább az érzésbe. Hogy milyen jó ember vagyok, mert ennyire sajnálom őt. Jól össze voltam zavarodva, nem is bírtam ezt józanul. Kijártam a kórháztól pár száz méterre lévő Béke-téri kínai piacra, és ott ittam minden nap valamit a falatozó-büfékben. Aztán visszamentem, beültem a csoportfoglalkozásokra, és szedtem a gyógyszereket szorgalmasan. Valami fixa-ideám volt ez, hogy majd csak eltalálják az orvosok a jó gyógyszert az alkoholizmusomra. Olyan gyógyszert, amitől majd nem iszom, még jobb lenne valami olyan, amitől kevesebbet iszom. Én bíztam az orvostudományban, és nem hittem el azt, hogy a lelkem beteg. Nem tudtam elképzelni, hogy lehet alkohol nélkül élni. Olyan segítséget reméltem, hogy valaki az ivásom következményeit vegye el, az ivást ne. Az oldott, vidám ivást ekkor már évek óta nem ismertem, ebbe vágytam volna vissza. Ekkor már azért ittam, hogy kevésbé érezzem magam szarul.
Kijöttem a kórházból, és minden ugyanúgy folytatódott. Süllyedés. Volt egy 100 forintosom, és felhívtam a doktornőt másnaposan, remegő kézzel, fülkéből. Esik szét az életem, elhagyott a feleségem, nem láthatom a gyerekem. A főnököm kirúgott, segítsen nekem kimászni ebből! Ebből! Nem az ivás a baj, mindenki iszik, ezt szerettem hangoztatni. A feleségemmel volt a baj, mert magamra hagyott a betegségemmel, pedig nem ezt ígérte a házasságkötéskor. (Mondjuk, én sem ígértem neki, hogy módszeresen halálba iszom magam, és ezzel tönkreteszem őket is). Azt mondta a doktornő, hogy üljek buszra, és menjek be hozzá ismét.
Na, gondoltam mégiscsak jók ezek az orvosok. Most majd ad egy igazi erős gyógyszert, injekciót, nem tudom, de valamit biztos kitalál végre, és megoldja az életemet helyettem. Nem tehetek arról, hogy impulzus-kontroll zavaros vagyok. Az ember nem tehet a betegségéről. „Rómeó, én orvosként nem tudok önnek segíteni. Meggyőződésem, hogy nincs ember a világon, aki segíteni tudna magának”, ezt mondta, rögtön a köszönés után. Hú. Akkor mi lesz velem? „Valószínűleg meg fog halni, bele fog halni az ivásba.” Kijózanodtam egy pillanatra. Állj, állj. 32 éves vagyok. Nem halhatok meg! Hiszen még nem is éltem! Én még nem éltem. Csak ittam. „Menjen el az Anonim Alkoholisták gyűlésére. Budapesten van több is”, és a kezembe adott egy gyűléslistát, aminek a külső borítóján egy ima volt: Istenem, adj lelki békét, annak elfogadására, amin változtatni nem tudok, bátorságot, hogy változtassak amin tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget.
Ez bolond. Komplett-teljesen bolond. Azt hittem, komoly orvos, erre most ezzel jön nekem. Alkoholistákhoz menjek, akik még imádkoznak is. Bazd meg. Elképzeltem, ahogy iszogatnak ott, sztorizgatnak, vigasztalják egymást. És nem mentem, ittam tovább. Egyedül. Nagyon rosszul voltam már, nem volt pénzem még a kannás-borra sem. Idegenektől kéregettem, és ha összegyűlt valamennyi, akkor bementem a kocsmába és elittam. Majd megkérdeztem, hogy töltene-e nekem még, mert nincs nálam a pénztárcám, de holnap behozom, írja fel. Felírták, töltöttek. Finom Napoleon konyakot.
Délelőtt volt. Az utolsó 100 forintost be akartam dobni a nyerőautomatába. Nem tudtam, mert aki játszott, folyton nyert. Tiszta ideg voltam, mert biztos voltam benne, hogy most nyernék, és akkor egész nap ihatnék a nyereményből, és tovább játszanék, és a nyereményből jól megmutatnám a világnak, hogy nem vagyok én egy elveszett ember, nem lettem olyan semmirekellő, mint az apám volt. De nem tudtam megmutatni a világnak, mert nem tudtam bedobni a százasomat, mert épp valaki más volt nyerésben, és esze ágában sem volt abbahagyni.
Bedobtam a sarkon a nyilvános telefonba. Csorba Csilla doktornőt hívtam ismét. Nem megy, nem tudok nem inni. Iszom reggel, délben, este. Iszom mindig, ha nincs pénzem, kéregetek. Lopok. Iszom a gyógyszerre. Segítsen nekem. „Az Anonim Alkoholisták gyűlésére elment?” Nem, nem megyek oda. Hiszen látom, hogy ezek vallásosak, valami szekta. Én nem hiszek Istenben. Ha létezne Isten, nem hagyná, hogy ez történjen velem. Hogy a gyerekkori álmaimból ez legyen. Kéregető koldus lettem, koszosan-rongyosan járom az utcát egész nap. Én nem tehetek róla, az a szemét kurva elhagyott, a gyerekemet sem láthatom, a rohadék főnököm is kirúgott, pedig én szerettem ott dolgozni. Csak mert iszom. Mindenki iszik. „Nem, Rómeó. Nem iszik mindenki. Én például sosem iszom.” Adott egy telefonszámot. A szigetvárosi kórház addiktológiai osztályának száma volt. Elmondta, van ott egy terápia, ami statisztikák szerint 70 százalékos hatékonysággal működik. Az Anonim Alkoholisták felépülési programját tekinti alapnak, de szakmai-orvosi stábbal megtámogatva. TB-támogatott, így elérhető számomra is. És nem vallásos, hívjam fel őket nyugodtan.
Hát nem nyugodtan, de elmentem a taxiállomásig, és ott egy ismerős taxistól kértem 500 forintot. Adott egy papír ötszázast, de felváltottam. 100 a telefonra, 400 pedig, hogy utána Napoleonba fojtsam az érzéseimet. Felhívtam a szigetvári telefonszámot. A terápiát. Dr. Szikszay Petronella osztályvezető főorvos vette fel. Pont ott volt, és ő vette fel a telefont. Elmondtam, hogy bajban vagyok, senki nem tud rajtam segíteni. Kérdezősködött az ivási szokásaimról. Mit, mennyit, mikor? Próbáltam finomítani, kicsinyíteni. „De hát maga alkoholista, Rómeó”. Nem, én csak sokat iszom, én csak mindig iszom, szétesik az életem, elhagy mindenki, becsapok, meglopok mindenkit. De én nem vagyok alkoholista. Még mindig ezt gondoltam. „Rendben van, Rómeó. Akkor jöjjön el hozzánk két hét múlva kedden, reggel 9-re. Várjuk.” És el akart köszönni, mikor kétségbeesve megkérdeztem, hogy hamarabb nem lehetne? Hát nem érti, hogy én nagyon szarul vagyok, mindenki kerül, kivéve akik keresnek, mert tartozom nekik pénzzel, és én addig bele is halhatok, én nem várhatok még két hetet! „Mióta is iszik, mit mondott erről, Rómeó?” Vagy húsz éve. „Na, hát ebben az esetben igyon még két hetet, utána várjuk szeretettel a megbeszélt időpontban.” Lerakta.
Azanyádpicsáját. Ezt gondoltam elsőre. De szót fogadtam neki, és még durvább ivásba kezdtem.
István a bátyám. Elmondtam neki, hogy elszántam magam erre a terápiára, és segítségre szorulok. Egyedül nem tudok eljutni Szigetvárra. Anyagilag sem, és fizikálisan is rossz állapotban voltam. 32 évesen. Napokkal előtte felmentem hozzá Budapestre, ott aludtam. Elvitt a Tescóba, vett nekem pizsamát, fogkefét, ezt-azt. Odaértünk jóval korábban. Megláttam egy kocsmát, éppen a kórház kapujával szemben, az utca túloldalán. Akkor nyitott, épp ment be a pultos csaj. Mondtam Istvánnak, nagyon izgulok, nekem innom kell valamit. Nem lenne jó ötlet, mondta ő. De nem tágítottam, azt mondtam végül, hogy nem megyek be a felvételi interjúra, ha nem ihatok meg valamit előtte. Nem bírom. Belátta, hogy nincs kivel vitatkozni, beültünk a kocsmába. Ittam egy konyakot meg két sört. Reggel 8-kor, éhgyomorra.
Bementünk a kórházba, leültettek minket egy padra, hogy majd hívnak, ha kéret a doktornő. A Lonka nővér volt szolgálatban, egy nagyon szép, fiatal cigánylány volt, és én már ott elkönyveltem, hogy biztosan tetszem neki, azért méreget engem annyit. Aztán időnként odament hozzá egy fehér köpenyes ápoló is, legalább 1.90 magas, erős-izmos pasi, és az is megnézett a szeme sarkából néha, amíg csapta a szelet Lonka nővérnek. Mondtam is Istvánnak, ez biztosan azért van itt, hogy lefogja a dühöngő alkoholistákat. Nem azért volt. Saját-élményű terapeuta volt, alkoholista. Ott dolgozott, segítette a terápiában résztvevőket a felépülésben. Lonka nővér sem azért méregetett mert beleszeretett volna abba a foghiányos, torzonborz izzadós-szenvedős fejembe, hanem mert segítő volt, és azt latolgatta, vajon én hagyom-e majd, hogy segítsenek. De ezt akkor még nem tudtam. Bemenekültem a terápiára, mert állandóan kerestek azok, akiknek pénzzel tartoztam, és úgy gondoltam, kicsit kikerülök itt a saját magam okozta zűrös életemből, itt majd segítenek megtanulni úgy inni, hogy ne legyenek ilyen súlyos következményei, és ne haljak bele 32 évesen. Az absztinencia gondolata ekkor még életidegen volt számomra.
Behívtak az orvosi szobába. Bent volt dr. Szikszay Petronella, dr. Tóth Miklós, Őri Józsi, akiről azt vizionáltam, hogy ő a fogd-meg-amíg-beadom-a-szurit-ember. Ja, meg Marcsi, egy szintén alkoholista, aki akkor már hét éve nem ivott, és a csapat része volt. Persze, nekem megvolt a véleményem erről, akkor azt gondoltam akkor, hogy ezek ott mind kamuznak. Beépített emberek, akik ilyen marhaságot állítanak, hogy olyanok voltak valamikor, mint én. Olyan szörnyűségeket tettek, olyan dolgokon mentek át, mint én, majd megváltoztak, és ma már alkoholistáknak segítenek megtalálni a kiutat a pokolból. Egy faszt. Engem nem vertek át. Nagyon átlátszó az egész, gondoltam. Egy alkoholista sosem lehet ilyen kisimult, ilyen békés-nyugodt arccal nem nézhet rám. Meg ez a fehér köpeny, ezt nem eszem meg.
Aztán olyasmiket kezdtek mondani, hogy ők alkoholisták. Olyasmikről meséltek lazán, természetesen, amit nem lehet betanulni. Ezt csak olyan tudhatja, mint én. Aki tényleg átélte. Aki áthazudta az életét. Az alkoholizmusnak három nagyon jellemző velejárója van. A tagadás, a titkok, és a hazudozás. Ezekről olyan őszinteséggel beszéltek ott nekem, hogy kiment belőlem az ellenállás. Ezt nem tudhatják könyvekből, végigseggelt egyetemi évekből. Ezek vagy a világ legnagyobb színészei vagy tényleg alkoholisták, mint én. Állj. Akkor én is alkoholista vagyok?? Ez az igazi bajom? Ezt tagadom magamban húsz éve? És akkor ebbe nem muszáj belehalni? Ebből fel lehet épülni, ilyen mélyről is? Felszabadító remény szállt meg abban a háromórás felvételi interjúban. A kezdeti elesettség, hitetlenség, bizalmatlanság érzését felváltotta a remény. Olyan távoli érzés, amit évek óta nem ismertem. Remény, hogy ha ezeknek itt sikerült, akkor talán velem is megtörténhet. Megváltozhatok, nem kell majd innom? Egyszer talán még én is elmondhatom valakinek, hogy van kiút, nem kell ebbe beledögleni, és van felépülés az alkoholizmusból?
Ez a terápia 2002-ben megváltoztatott. Fél év intenzív pszichoterápia alatt megismerkedtem az AA (Anonim Alkoholisták) tizenkét lépéses felépülési programjával. Azóta eltelt huszonhárom és fél év. Egész pontosan 8601 nap. Sok sorstársam van, akik ezt az utat járják velem. Hosszú idő ez. Egy gyerek kijárja az iskolákat ennyi idő alatt. Családot alapít, szülő lesz. Nyilván képtelenség leírnom azt a sok változást, ami végbement bennem. A sok csodát, amit a józan élet hozott. De fogok még írni, ez számomra terápiás hatással bír. Gyógyulok tőle, ahogy kiírom magamból a traumákat, a fájdalmakat. Bűntudatom van a múltam miatt, azon is segít, ha megosztom másokkal. Ma is hetente kétszer járok AA meetengre. Van lelki szponzorom, aki segít a lépésekben. A tizenkét lépés mentén igyekszem élni, nem bántani. Van szponzoráltam is, ez óriási dolog számomra. Tehát olyan valaki, aki szeretne olyan lenni, úgy józanodni, mint én. Vonzónak találja a felépülésemet, és én ezt a legnagyobb elismerésként élem meg. Önismereti pszichoterápiát folytatok, bár az nemrég ért véget, majd’ hét év után.
Olvasok. Szépirodalmat már nem is. Tisza Kata a kedvencem, saját élményű íróként a párkapcsolati bántalmazásról, illetve mint öregedéskutató, azt a témájú könyvét is többször kiolvastam. Edith Eva Egger könyvei, vagy Bibók Bea könyvei a parentifikációról. Máté Gábor könyvei a test-lélek összefüggéseiről. Elfogadás. Ez az első lépés: „Beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben, hogy életünk irányíthatatlanná vált.” Innen indult minden. A kontroll feladásával. Nem tudok inni, az alkohollal szemben súlyos, majdnem halálos vereséget szenvedtem. Nem kell soha többé próbálkoznom vele, mert az AA megmutatta nekem egy olyan élet lehetőségét, ami jobban megtetszett. Egy program, vagy ennél sokkal több, egy létforma, életstílus. Remélem, sokáig élhetek még ennek mentén.
Vig Rómeó (1969, Szilágysomlyó) három fiú közül a középső. 1989. november 16-a éjjelén szöktek át Magyarországra. Két lány, Viki és Julcsika édesapja. 2002. április 2-a óta józan, ekkor kezdte el a hat hónapos terápiás kezelést. Azóta sok minden történt. 2009 óta Ausztriában él.
Fotó: Fortepan
