Magyari Sára írása.
Nagyon szeretem a Balatont. Évtizedek óta járunk oda, sok minden ismerős, sok minden pont nekem való. Az idén abban maradtunk, legyen Alsóörs, Jazzpiknik, sok víz, no, meg a Karolina Füreden. Igaz, csak öt napra mentünk, de mivel két éve nem jártam arra, már így is nagyon vártam. Napokkal előtte készülődtem. Minden nőszerű lény tudja: ruhák, cipők, fürdődresszek, megint ruhák és cipők. Esetleg pár táska. De teljesen szabad kezet kaptam, pontosabban szabad helyet, mert autóval mentünk, jó nagy csomagtartóval. Kissé aggasztott az időjárás – eső, szél, lehűlés –, de attól a sok nyári gönc még szükséges. Alig négy óra alatt meg is érkeztünk, mivel nem kell határon álldogálni.
Az Aranysasban meglepetéssel vártak: az egész szálloda a miénk! Jó, hát egyetlen éjszakára, mert utána teltházas volt, no, de akkor is. Ráadásul, mivel évfordulós meg szülinapos utazás is volt, a standard szoba helyett erkélyes apartmant kaptunk. Kilátással a tóra és a gyönyörű fákra. Már ettől nagyon boldog voltam. A portán kedvesen fogadtak, megmutatták a teljes hotelt, felújított faházakkal és új apartmanokkal. A reggeli finom, elég. A pincér kedves, beszédes. Minden kérdésünkre válaszol. Szeretem az ilyen helyeket, az ilyen embereket!
A strand csak 5 percre a szállótól. Már az autóúton alkudoztunk: én be sem csekkolok, egyből mennék fürdeni. Aztán emlékeztettem magam, hogy az érett személyiségű ember türelmes. Elég sokszor emlékeztettem magam, meg engem is emlékeztettek, s végül először felcuccoltunk, kipakoltunk, bepakoltunk. Azaz önmegtartóztatást gyakoroltam. Cserében egyből belegázoltam a tóba. Szép, nyugodt, tiszta volt a víz – és jó hideg. De azért én úszkáltam. Jól el is fértem, mert hét közben igen kevesen voltak a strandolók, de az úszkálók még annál is kevesebben. Viszont lehetett könnyen vízibiciklizni is. És, aki járt már velem ezen a tavon és ezen az eszközön, tudja, hogy még mit lehetett – bent, távol a parttól. Ahol még a madár sem jár. Csak a vízirendőrök.
Úszni nagyon szeretek. Igazából bármit szeretek, amit a Balaton partján csinálni lehet. Például sznukizni, igaz, most krokizásnak mondják. A lényeg, hogy a szép zöld kajakommal az egyetlen középkorú nő voltam, aki evezgetett jobbra-balra. Mondjuk, belemászni azért nem volt valami úrinősen elegáns dolog. Mert jön az a fiatal srác, aki már attól el van képedve, hogy nekem kell kitolja a krokodilt és nem egy gyereknek. Aztán udvariasan tartja, amíg belekászálódom. Én meg véletlenül sem merek ránézni, nehogy elszégyelljem magam.
Másnap sem tudom pontosan, mi jött ránk, de igen nagy kedvet kaptunk a nagy csúszda kipróbálásához. Egyik oldalon a tízévesek, másik oldalon mi. Miközben csúsztam lefelé, lamentáltam azon, hogy vajon az én koromban egyáltalán szabad-e igénybe venni ezt a játékot. De mivel senki nem szólt ránk, abban maradtam, hogy amíg az ember fel tud mászni mezítláb azokon a lépcsőkön, és még a korlátot sem kell fognia, addig csúszdázni is lehet.
Harmadnap pedig egyszerűen felháborítóan viselkedtünk. Kibéreltünk egy szupot. Jó, tudom, hogy ez nem egy magyar szó, de a stand up paddle-nek még nincs igazán jó megnevezése, mert az állószörf szerintem mást jelent. De istenien lehet vele – komédiázni. Láttuk, hogy van, aki állva evez rajta, és van, aki ülve. Mi az utóbbit választottuk. Egy ideig. Mert aztán felbátorodtunk. A program az volt: tíz perc együtt lengedezés, aztán tíz-tíz perc külön-külön, majd az utolsó fél órában ismét együtt. Elméletben nagyon szépen láttam, hogyan kell rajta állni, evezni. Arra valahogyan nem gondoltam, hogy mégis hogy fogok rákerülni. Nos, az ember lányának az ülőgumója olyan pozícióba kerül, amilyenben igen ritkán szokott tartózkodni. A feje, a keze és a lába pedig teljesen más pozícióban helyezkedik el, miközben az a teknő imbolyog alatta, és valamivel meg kellene tartani az evezőt is. A lényeg, rákerültem. Sőt, felegyenesedtem. Gondolom, az evolúcióban ilyen nagy ugrás lehetett, mikor lábra álltunk, mert én legalább ilyen fontos eseménynek éltem meg. De addig egyensúlyoztam, míg végül igen elegánsan siklottam a habok között. Nagy megelégedve haladtam a közös félóra felé. Velencei bárkás kéjelgésben nyúltam el a deszkán, az evezősöm állva vezette az úszóizét, élveztem a napsütést, a kellemes szelet. Aztán zsupsz! És ezt még háromszor megcsinálta velem. Nem a teknőm, hanem a teknősöm. A körülöttünk lévő vízibiciklizős családok férfitagjai igen nagy szolidaritásban gratuláltak a bátor evezősnek: – Lám, lám! Egy igazi férfi bele meri borítani nőjét a vízbe. Ugyanezen urak kevésbé bátran pislogtak a nejeik felé, miután ők inkább velem szolidarizáltak. Az is tény, rég nem üvöltöttem ennyiszer, hogy utállak sem vízben, sem szárazon.
Vízi élményeim mellett igen jól hatottak rám a Jazzpiknik eseményei is. Szép kis falu ez a Paloznak! Ügyesen van megszervezve az esemény. A földön, pokrócokon üldögélő párok látványa, a jó zene, a finom ételek nagyon tetszettek. A jövés-menés, a jóarcú emberek, az igen kevés illuminált állapotban lévő ember nekem nagyon bejött. Az meg különösen, hogy egy ekkora, többezres tömegben a nyelvészlányok egymásba botlanak. S miközben „újra érzem a balatoni lázat” a sok ruhám, cipőm és ember között, lassan lesz kedvem ismét figyelni az emberekre is. De erről majd a folytatásban …
