Kérdi az egyik külföldi barátom, hogy mi történik Romániában, mikor lesz már normális politikai élet. Nálunk ez a normális, és nagyon röhögünk. Megszoktuk, hogy kormányok és kormányfők jönnek-mennek, az állampolgárok egyik-másik része megmérgelődik, utcára vonul. Szigorúan csak hétvégén demonstrál, mert a hét többi napján munka van, meg iskola.
Bocsánat, de nem lehet röhögés nélkül nézni, hogy az egyik kormánypárt bizalmatlansági indítvánnyal megbuktatja a kabinetet, aminek a tagja. Aztán meg azon háborog, hogy politikai válság van, de majd ők összerázzák az országot, megoldják a kusza helyzetet. Kedves, magukat szociáldemokratáknak nevező hölgyeim és uraim, talán egyszerűbb lett volna nem előidézni a válságot? Válasz nincs, mert lényegében nem a kormánybuktatás volt a cél, hanem a buldózer-miniszterelnök kigolyózása. Annyit szerettek volna elérni, hogy egy megértőbb kormányfő jöjjön, aki az évek során a szocdemek által nehéz munkával felépített rendszert ne barmolja szét. Ha szétzilálják a rendszert, oda a biztos szavazóbázis, aztán nézhetik magukat.
A szocdemek vezetője, aki messze nem a legélesebb kés a fiókba, szépen belesétált a szélsőjobbos szuveranisták csapdájába: megbuktatták a saját kormányukat.
Most vakarhatják a fejüket, hogy mi legyen. Ballépésükkel rocksztárt faragtak a megbuktatott miniszerelnökből, ilyen népszerű Iliescu óta senki nem volt politikus az országban. Egyszerűen imádják, sőt hisznek neki. A népszerűségére építve a liberálisok és a progresszívek szövetséget kötöttek, és eldöntötték: ha törik, ha szakad, ők nem kormányoznak együtt a szocdemekkel.
Az államfő számolgathat, de sehogy sem jön ki a matek, ha a két nagy párt nem hajlandó együtt kormányozni. Romániában kisebbségi kormány csak akkor állna meg a lábán, ha nem szuveranista focidrukkerek és piaci kofák alkotnák az ellenzék többségét, vagy ha erős kezű játékos lenne az államfő.
Felmerült a szakértői kormány lehetősége, de az tíz perc után megbukna. Lehet bármilyen okos a IMF-től importált közgazdász hölgy, nem ismeri ki magát a romániai politikában, nem ismeri a kiskapukat, a tárgyalási alapokat és módszereket.
Az ellenzék olyan, amilyen, az államfő pedig lassú, hogy nem mondjam, mafla. Mindenkivel tárgyal, mindent megfontol, de csak egyvalamiben biztos: nem nevez meg olyan politikust, aki a szuveranistákkal akar kormányozni, vagy akár a szélsőjobbosok támogatnák. Itt tartunk.
Persze mindegyik párt csak az ország, az állampolgárok javát (meg a saját javait) tartja szem előtt. Állampolgár vagyok, de úgy látom, rám nem nagyon hederítenek, lefoglalják őket a saját kis játszmáik. Különben észrevennék, hogy az életszínvonalam egyre csökken, a pénzem értéktelenedik, és félni is kezdtem, hogy Kelet felé tolódik az ország.
Elemzők szerint nem ártana, ha a szocdemek a szuveranistákkal alakítanak kormányt. Részint, mert csökkenne a szélsőjobbosok népszerűsége és emelkedne az Európa-barát pártoké. Egy-két év és rendeződne a helyzet – állítják. És ha nem? – kérdem én, az állampolgár, vagy ha úgy jobban tetszik: a nép. Illetve, mi lesz addig? Hölgyeim, uraim, ez nem vicces. Kikérem magamnak, hogy velem, az életemmel, a jólétemmel, a szabadságommal kísérletezzenek.
Célszerű lenne, ha a liberálisok és progresszívek félretennék a büszkeségüket és a közvéleménykutatások eredményeinek böngészése helyett tényleg az ország érdekében politizálnának. Az államfő pedig, ha másért nem, legalább hálából a szavazatokért, nem a matekfüzetben, hanem a hivatalában jutna egy a jelenre és jövőre nézve célszerű, európai színvonalú eredményre.
Simon Judit írása
