MAGYARI SÁRA ezúttal Spanyolországból jelentkezik útirajz-sorozattal. E mostani, harmadik epizódban a spanyol emberek mibenlétéről, jellegzetességeiről, viselkedésükről és szokásaikról olvashatnak.
Igazából nem tudom megmondani, milyenek „a spanyolok”, de sok érdekes viselkedésmódot láttunk arrafelé. Madrid külvárosában szombat és vasárnap este családok, baráti közösségek üldögéltek kint a parkokban. Hol pléden, hol széken, de közösen és hangosan. Zenét hallgattak – csoportonként mást. Hangosan nevetgéltek. Idősek és fiatalok, és sok gyerek. Első este azt gondoltam, no lám, ilyenek a spanyolok. Mert ezek az emberek alacsonyak voltak, kerekek és „jellegzetes spanyol arcuk” volt. Másnap megtudtam, hogy ők ekvádoriak. Ez a kisebbség alkotja az egyik legnagyobb és legjelentősebb latin-amerikai közösséget Spanyolországban. Arányuk körülbelül a lakosság 1%-a.
Innen kezdve sokkal óvatosabb voltam, és nem mertem szinte senkire sem azt mondani, hogy spanyol. Pedig egyesek pont úgy néztek ki, mint a spanyolok – a fejemben, mert eddig esetleg filmen láttam ilyen nemzetiségű embereket. Különben meg nem általánosítunk – elméletben. A gyakorlatban szép embereket láttam, akik úgy fél fejjel alacsonyabbak nálam, sokkal barnább bőrűek, villogó barna szeműek, és kerekdedek. Nem kövérek, nem is dundik, csak kerekek. Amúgy szerintem kimondottan nőiesek a csajok ezekkel a formákkal. A pasasok – hát?! Nem értem, mit ettek a nők Don Juanon. Igaz, lehet nem pont a romániai magyar nők voltak oda érte.
Az viszont nagyon meglepett, hogy „a spanyolok” főleg csak spanyolul beszélnek. A reptéri dolgozók, a szállodai személyzet, a pincérek, rendőrök is csak spanyolul. Sem az angollal, sem a némettel nem boldogultunk. A románnal egyszer, de erről már írtam az első részben. Alapvető angol szavakkal sem sikerült értekezni, így végül a mutogatás volt a legfőbb kommunikációs eszközünk. Ha a tengerparti vendéglőben akartunk vacsorázni, akkor a kezemmel mutogattam a szám irányába: hámi-hámi. Az okostelefon összes fordítóprogramját hasznosítottuk, szóval nem vesztünk el. De azért megjegyzi ezt az ember. Nyelvi tájképről ne is szóljunk, hiszen a feliratok is főleg spanyolul vannak. De az olvasásban legalább a román nyelvtudásunk nagy segítség volt.
Fél Hispániát átautóztuk, és igen irigykedve láttuk, hogy az üzemanyag ára 2 euró alatt volt, bármelyik fajta. Nagyszerűek az autópályáik, s az alagútjaik. Van, ahol fizetős úton jöttünk, az kicsit borsosabb ár, de vannak jó minőségű ingyenes utak is.
Külön megfogott, hogy rengeteg benzinkút van az utak mentén, gyakorlatilag 7–8 km-enként van hol megállni. Mindig jelzik előre, mikor várható a következő kút. A vécék ingyenesek, és finom kávé, ami szintén olcsóbb, mint nálunk.
Egy-egy tengerparti vacsora, esetleg lidlis vásárlás sem éri el a temesvári árakat. Azért ez is érdekes, miközben az átlagfizetés majdnem a duplája, mint idehaza.
Külön feltűnt, hogy a hotelszobánk fürdőjében sehol nem volt vécékefe. Sem Madridban, sem Gijónban. A csillagok számát tekintve ezt elvárná az ember. Igaz, szekrények sem voltak, csak olyan dobozszerű építmények fogassal. Ettől függetlenül szép, ízléses bútor volt mindenhol, fából vagy faburkolattal. Gijónban sok tömbház erkélye szintén fából készült. Gyönyörűek. Számomra elegánsak így, csak el nem tudom képzelni, mennyibe kerülhet a fenntartásuk, hiszen a fát ápolni kell, kenegetni.
A tengerpart tiszta, finom homokkal. Az emberek főleg a homokban üldögéltek. Mi is. Lehetett ugyan napozószéket – nem ágyat – bérelni, de azt csak készpénzzel. Mi még le tudunk ülni, és főleg, fel tudunk állni a földről. Van lábmosó – ez különösen bejött. Tetszett, hogy nincs zaj, nincs zene. Néha bemondanak valamit spanyolul a hangszóróba, utána volt valamilyen muzsika, amely inkább hazafias nótának hangzott, de mivel nem értettük, nem volt jelentősége.
A parton vízimentők és a homokba leszúrt zászlók védtek minket. Érdekes volt az árapályt megfigyelni: reggel be kellett gyalogolni a tengerig, délután szinte a lépcsőket nyaldosták a hullámok. De én mindkét esetben tudtam fürdeni. Esőben is, szélben is. A lényeg, hogy kikacsálkodtam magamat. Közben azért bámulásztuk az embereket a parton is. Nem ettek-ittak egyfolytában, mint nálunk. Viszont sokkal több monokinis nő járkált, mint nálunkfelé. Ezzel vannak fenntartásaim, mert én azt vallom, a bájaink nem tartoznak akárkire, azt ki kell ám érdemelni, hogy valaki láthassa. Ők nem így gondolták. Váljon egészségükre! Így legalább én is nézelődtem, és a donom is feltérképezhette nyugodtan a terepet. Aztán megakadt a szemem egy nőn. Olyan hatvanas lehetett, látszott a kora mindenhol, és az is, hogy csak egy melle van. Nagyon bátor dolognak tartom, hogy megmutatta így magát. Egy pillanatra megcsapott a valóság: ilyen bármikor bárkivel történhet. S ha szerencsénk van, megy tovább az élet. Igaz, a mellem a nőiességem is, a vonzerőm része is. Sok mindent kapcsolhatunk hozzá, de lehet nélküle is élni. Hogy milyen lélekkel és milyen fájdalommal, azt nem tudom, de az az asszony számomra nagyon szép volt.
Esténként jó volt látni az embereket. Ízlésesen felöltözve járkáltak. A mamusoknak kis frizura, rúzs, szép ruha. A tatusok ingben. Lehetett a közelben valamilyen rekuperációs központ, mert nagyon sok tolókocsis embert láttunk. Érdekes volt, hogy ők is adtak magukra. Megint megállapítottam: lesz, ami lesz, ilyen öreglány akarok lenni.
Aztán a hazaút, és főleg a reptér gyorsan eszünkbe jutatta, hogy mi biztosan nem vagyunk spanyolok. Már a kapunál álldogáltunk, mikor lemérték a táskákat. Itt minden centi számít. Egy román fickó hangosan bizonygatta, hogy az ő táskái beleférnek a fémkeretbe. Belegyömöszölte, bokszolta, szinte taposta. A légikisérő kisasszony jelezte, ez így nem jó. Kihúzni alig lehetett a táskát. Végül fizetni kellett valamit pluszban, de hallottuk és értettük az itthoni szitkozódást. A repülőn a hátunk mögött egy másik mitika gorombáskodott, mikor nem lehetett lecsukni a csomagtartót. Ilyenkor egy kicsit szégyellem magam, és arra gondolok, nem szeretnék légikísérő lenni. Szabálykövető embernek tartom magam, és kimondottan zavar, ha szabályszegéskor a másik értetlenkedik, sőt, undok módon viselkedik. Fent a repülőn amúgy is mindennek más az értéke. Már nem félek a repüléstől, de azért bátrabb vagyok landolás után.
Az éjszakai repülés végül kellemes volt, a hazaérkezés zökkenőmentes, bár a fejemben zötyögtek a gondolatok: lehet, mégis igazi spanyolokat láttam odaát. Donokat és donnákat. Mert valahogyan arrafelé igen kevés picipoankát és a bödöránt szagoltunk…
Torma Csaba felvételei
