MAGYARI SÁRA ezúttal Spanyolországból jelentkezik útirajz-sorozattal, az első epizódban Madridba kalauzol, majd Gijon tengerpartjára. Hamarosan a hispánoknál teljes napfogyatkozásról is olvashatnak!
Mikor don csillagász bejelentette, hogy Spanyolországba megyünk napfogyatkozást és csillaghullást nézni, akkor elképzeltem, majd egy spanyolos kúriaszerű szállodában fogunk lakni, ahol a fehér függönyöket lengeti a szél. Én viszem a fodros ruháimat és a csipkelegyezőimet, s esténként bekontyolom a hajam, mikor elmegyünk tapast enni vacsorára, és gyönyörű hispániai kehelyből fogom kortyolni a sidrast (almabor).
A valóságban kiderült, hogy visszük a távcsövet, a fényképezőgépet, kábeleket, töltőt és a montúrát. Ez valami nagyon fontos alkatrész, követő berendezés, amelyre rá lehet állítani a teleszkópot. Legfontosabb jellemzője, hogy szép bordó, és rettentően nehéz. És az is kiderült, hogy nem lesz külön bőröndöm, mert két részre osztódnak a csillagász-dolgok. A montúrás bőröndöt feladjuk, abba kellenek olyan tárgyak, amelyek stabilizálják a cuccot, a fedélzeti poggyászba megy a távcső, az egyik kistáskába a fényképezőgép, a másik az enyém. Itt kezdett foszladozni a spanyol álmom.
Napokkal az indulás előtt kiválasztottam, mit viszek magammal, de semmit nem lehetett bepakolni, mert meg kellett várnom a főfelszerelés biztonságos elhelyezését. Barátaim avval ijesztgettek, a fodros pendelyembe kell csomagolni a távcsövet, hogy el ne törjön. Persze, nem így lett, de azért izgultam egy kicsit.
Temesvárról indultunk Madridba. Ott előre lefoglaltuk az autót, csak ezért csináltattunk hitelkártyát, hiszen a letéthez csak ezt fogadják el arrafelé. Mindegy is, meglett, az a fő. Kaptunk egy szép, szürke Kiát, olyan technikával, mintha egy repülőgép lenne. A lényeg, gurul.
A madridi szállás szerény, de annál kedvesebb hotel. A recepciós nő becsekkoláskor megkérdezte románul, romániaiak vagyunk-e. És onnan kezdve folyton beszélgettünk. Adriana román–angol szakos egyetemista volt Bukarestben, mikor kijött Spanyolországba. Tetszett neki a hangulat – és egy fiú. Itt ragadt. Ma már nincs meg a fiú, de van egy fia és egy lánya. A kisfiú zenél, a nagylány besegít anyunak a recepción. Kedves, meleg barna szemű nő. Minden kérdésemre válaszolt. Elmesélte, nem a pénz és nem is a mentalitás miatt jött el otthonról, hanem egy érzés tartotta itt. Nem bánja, de… Telefonszámot cseréltünk. Búcsúzáskor megöleltük egymást, és könnyes szemmel mondta: – Nagyon hiányzik Románia! Megilletődve jutott eszembe a hazanyelvem szó – és az érzés, hogy idegenben milyen jó, amikor a hazám nyelvén szólnak hozzám. Mert az átlag spanyolországi nem beszél idegen nyelveket. Még a vendéglőben is inkább mutogatunk, mint beszélünk: sem az angol, sem a német nyelvtudás nem visz előre. Határozotton kérdezik: spanyolul?
Madrid szép: nagy terek, történelmi épületek, királyi palota csodás látvány. A Plaza Mayor a város és Spanyolország szimbolikus középpontja. Délután Prado Múzeum Velasquez, Goya, El Greco alkotásaival. Érdekesség, hogy az újságírói (MÚRE) igazolványommal ide is ingyen mehettem be. Mi tömegközlekedtünk: a szállótól buszoztunk, metróztunk. A gyűjtőjegy alig 8 euró. A buszok, metrók kényelmesek, tiszták, jól járnak. Parkolni meg amúgy sincs hol a város közepén.
Ami feltűnt, hogy szinte minden utcasarkon van egy-egy focipálya. A kisfiúk 4-5 évesen már rúgják a labdát Yamalt idéző 19-es mezben.
Másnap hatórás út várt ránk: irány a tenger, Gijón! A szálloda szép, modern, de semmi spanyolos nincs benne, max a nyelv, mert a recepción itt sem sokan beszélnek angolul. De boldogulunk.
Felcuccolás után irány a tengerpart. Mit tenger?! Atlanti-óceán. A part kellemes homokos, zsúfolt. Egy pillanatra olyan érzésem van, mintha otthon lennénk. De mégsem. Nincs zsivaj, nem esznek egyfolytában az emberek a parton. A víz jó, én kacsálkodom.
Este kiöltözöm. A pettyes szerelésemet olyan spanyolosnak gondoltam. Hozzá már beszereztem igazi hispán legyezőket – szintén pettyesek. Andalogtunk Asztúria aszfaltútján – s közben egyre inkább azon járt az eszem, inkább valamilyen alaszkai anorákban araszolnék, mert a galerna (a Gijónt és az Atlanti-óceán térségét érintő hirtelen, erős és veszélyes északnyugati–nyugati tengeri viharos szél) csontomig hatolt. De nem hagytuk magunkat, letelepedtünk egy tengerparti teraszra vacsorázni. Isteni spanyol pizzát és lasagnét ettünk. Itt a lényegjelző: a spanyol. Az isteni inkább felhorkanás! Ebből okulva don Juan de Torma közölte – másnap csak spanyol ételeket fogyasztunk. Így ettem én Tabla de Jamón Ibéricót – azaz egy tál sonkát kenyérrel, amihez nagy bőszen kértünk egy üveg sidrát. Két műanyag pohárral hozták ki. Olyan ízzel, mintha élesztőt szopogatnánk. De sebaj! A kulturális kóstoláshoz ez is hozzátartozik, meg az is, hogy a pincér spanyol virtussal töltötte ki a nedűt a pohárba – kb. egy méter magasból. Miután bepityizáltam az almabortól, hirtelen eszembe jutott, én tudok egy mondatot spanyolul: Vamos a la playa! Azóta is ez jár az eszemben, bár mi harmadnapon elindultunk az El eclipse solar total irányába… Innen tudósítok majd a következő részben.
(Folytatjuk)
A nyitóképen balra: a sidrát magasból ildomos tölteni; középen a szerző; jobbra Madrid címerállata, a medve
Fotók: Torma Csaba
