Sall László írása

Jiddis fesztivál a Bukaresti Állami Zsidó Színházban

2026. május 25-30.

            Engem ebben a fesztiválban nem a magaskultúra és a népi kultúra szembeállítása érdekel, hanem az, ahogyan a népi színházi és zenei formák a tehetetlenségből fakadó kollektív     feszültséget közösségi tapasztalattá alakítják; ezt írás közben értettem meg így utólag.

A felejtés koreográfiája

Ha kritikám van a Bukaresti Állami Zsidó Színház legújabb bemutatójáról, az Abatorul de vise kapcsán (ezzel indul a fesztivál), akkor az nem a transzparencia minden belterjességi gyanút felülíró reménye miatt van (bár a rendező édesapjával, AG Weinbergerrel való ismeretségem hosszú, és eddig néhány rendszerváltást sikeresen túlélt).

Nem a sógorság beszél belőlem, hanem a tény: ez valóban egy jó darab. Jó rendezés – csak a vége nincs megoldva.

Maga a mű olyan jelen- és együttlét-sűrűséget lebbent fel, amiben talán Sigmund Freud is jobban tette volna, ha ezt olvassa, és nem a görög szappanmitológiát (bár nem is tudom, a tengerben szabad-e ilyesmit használni). Nézzük csak az időrendet: olvashatta-e volna a pszichoanalízis atyja szerzőnk művét valamelyik nagy elmélete megírása előtt?

Freud 1856 és 1939 között élt, és első igazi, átütő főműve, az Álomfejtés (Die Traumdeutung) valójában 1899 novemberében jelent meg (bár a kiadó szándékosan 1900-ra datálta, az új évszázad kezdetére). Ezzel Freud letette a pszichoanalízis alapjait, és máson járatta az eszét. Peretz Hirschbein (1880–1948), a modern jiddis irodalom ezen úttörője alig néhány évvel később, 1905–1906-ban írta meg a tegnap este látott darab naturalista alapjait Di Neveyle (A tetem / A dög) címen, amely később, az 1924-es New York-i színpadi verzióval aratott végleges, hatalmas sikert. Freudnak ekkor már rég későn volt ez a jiddis valóság, ő a tudatalattit kutatta, miközben Hirschbein a húsbavágó egzisztenciális nyomort tette színpadra.

Ha ezt a darabot és ezt a fajta kelet-európai sors-sűrűséget Woody Allen látja – és nem Ingmar Bergman „úgyismindigboldogvégelesz” társadalom-etikai tablóit kapja szellemi munícióként –, akkor talán ma nem is tudnánk róla, meg az összes feleségéről sem.

Alexandru Weinberger-Bara – akit ma osztrák rendezőként tartanak számon – izgalmasan nyúlt a szöveghez, amelyet a bukaresti színház a sokkal költőibb Álmok vágóhídja címre nevezett át. A rendezés ötletesen indít: a színészek felsorakoznak a színpad előterében, egy zörgős papírból cukorkát (vagy csokit) esznek, majd monoton hangon felolvassák a rájuk kiszabott szerepet. Itt nincs sem isten, sem sors: nevezzük inkább szerencsének vagy ellen-szerencsének.

A másik elem, amit a rendező nagyon jól és szervesen használ, a mobilkamerás élő közvetítés. Bejön valaki, és a bezártságot, a reménytelen réstelenséget azzal illusztrálja, hogy a szereplők saját maguknak vetítik a falra, kinagyítva saját érzéseik korlátainak kilátástalanságát. Zseniális vizuális zárlat: nincs kivetítés, csak kivetettség!

De ez a jó keret végül nincs lezárva. A darab vége egy túl hagyományosnak szánt, sablonos jelzéssel zárul: egyszer csak sötét lesz (blackout), és meg kell értenünk, hogy nincs tovább, a játéknak vége. Ez a lusta befejezés cserbenhagyja az addigi bátor formanyelvet. Nem kapunk valódi feloldást, csupán az ember saját maga keresése marad meg bennünk, ami – persze – újabb előadások megtekintésére ösztönöz.

S miközben a sötét nézőtéren a tapsot hallgatom, nem tudok szabadulni egy makacs, történelemfeletti kérdéstől. Mi lett volna, ha a zsidóság igazi világnyelve, lingua francája mindvégig a jiddis marad? Képes lett volna-e ez a közös nyelv és a belőle fakadó, Hirschbein-féle kulturális sors-sűrűség arra, hogy egyetlen, szétszakíthatatlan közösséggé kovácsolja ezt a népet? Vajon a közös anyanyelv ereje felülírta volna azokat a mély, belső törésvonalakat, amelyek a múlt században úgy szakították szét a zsidóságot neológokra, ortodoxokra és status quo ante hívekre?

Talán ha a zsinagógai és politikai viták helyett mindannyian ezt a közös nyelvet beszélik, az álmok vágóhídja helyett egy valódi, egységes szellemi otthon épülhetett volna. De a darabnak vége, a fények kialudtak, a kérdés pedig – a szerepeinkkel együtt – ott maradt a bukaresti éjszakában.

*

Kedden prof. dr. Stephan Poen tartott szenzációs előadást Sevilla Pastorról (született Sevilla Siegler, 1906. január 25., Jászvásár – 1981. december, Bukarest). Az előadás inkább egyfajta performance volt. Bár látszott és hallatszott rajta, hogy nem szívesen hagyja abba, mert annyi mondanivalója van a művésznőről, a szakmai fegyelem és az alázat végül felülkerekedett a közlési kényszeren. Beszédét egy csodálatos mondattal zárta: mert ha nem emlékezünk ezekre az emberekre, akkor az olyan, mintha másodjára is deportáltuk volna őket (na, innen az írásom címe).

Ezt a kis ismertetőt csak azért nem folytatom, mert nem is tudom, kiről kellene többet mondanom: az előadó Stephanról vagy Sevilláról! De ma már mindenki megteheti, hogy felkeresi az interneten mindkét nevet, megéri!

A II. nap fő pontja mégis az ezt követő esti előadás volt, a Shulamit. Ennek felkomferálásakor úgy tűnt, az izraeli nagykövet megoldja nekem a gordiuszi – ám itt, ha magamba nézek, inkább magamsági bukaresti – problémáját a kultúrára való emlékezéssel: az igaz, hogy a modern Izrael a hébert választotta nyelvéül, de a jiddisül született művek is az izraeli kultúra szerves részei!

De akkor, ha már itt tartunk, meg kell kérdeznem: mi (Habsburg Ottó szavaival élve) románok is úgy érezzük-e, hogy ez a zsidó színház a román kultúra szerves része-e? Vagy hogy ne legyek ennyire specifikus: a közös közép-európai kultúra szerves része-e? És hogy egy kicsit haza is beszéljek… de persze nincs választási kényszer, mert az emlékezet mindegyiket befogadja. De azt is tudjuk: a feledés még nagyobb úr!

S talán pont ennek a feledésnek a feltartóztatására ragyogó módszer volt az örökzöld forráshoz nyúlni: az Énekek éneke és a Prédikátor könyve szövegeihez!

A Shulamit darab létrejöttét az amerikai zsidó innovációért felelős központ (Centre for Jewish Innovation) támogatta. Dina Pruzhansky orosz-izraeli származású, New York-ban élő zeneszerző művét először 2014-ben mutatták be a JCC Manhattan auditóriumában, és a sikerre való tekintettel később részleteket játszottak belőle a híres Aspen Music Festival-on és a Carnegie Hallban is.

Ez az előadás jutott most el Bukarestbe egy jeruzsálemi csatlakozással. Ott a Jerusalem Lyric Opera mutatta be 2026. január 8-án, a bukaresti színház vezetőjének, Andrei Munteanunak a rendezésében.

S mindezt csak azért gondoltam fontosnak leírni ily részletességgel, hogy lássuk, milyen sok mindennek kell egyeznie egy ilyen nyelv- és kultúra-emlékezeti projektben.

És ígérem: ez a 75 perces opera mindezen ismeretek nélkül is kiválóan működik a színpadon. Élmény volt a régi Salamon király bölcsességét egy más – a modern szó nem elég erre, talán emberközelibb – megvilágításban látni.

És talán a legfontosabbat a végére hagyva: az előadás sok-sok fiatalnak (kórus és táncosok) adott csodás lehetőséget arra, hogy részesei legyenek e több ezer éves történelmi szálnak.

Hangok, amelyek emlékeznek

A harmadik nap reggele már jól kezdődik, reggel 10-kor indul is a tánctanulás: a workshopot Mark Kovnatskiy (Hamburg) vezeti, angolul. Mi ezt annak idején (de még Habsburg Ottó előtt) egyszerűen táncháznak neveztük volna!

Szerencsém van, mert látják rajtam a kétballábasságot, senki nem erőlteti. Jó is, mert megnézhetem a zsinagóga többi részét, ami egy múzeum: a Muzeul de Istorie și Cultură a Evreilor din România, azaz a Romániai Zsidóság Történeti és Kulturális Múzeuma!

S már itt azt látom, amit nekem kiállítottak, valakik, az ő valamilyen szemüvegükön keresztül: én az ő kultúrájukon keresztül látom ezt a múltat. S mint a nagyváradinál is (csakhogy haza is beszéljek), ideje lenne időről időre meg- és felújítani a kiállítást, mert a múltról szerzett tudásunk néha a jelenről szóló percepciónknál is gyorsabban halad az átváltozás mezsgyéjén, útján!

De vissza a foglalkozáshoz: Mi volt előbb, a tánc vagy a zene?

Hogyan válik egy foglalkozás hagyománnyá? A szórakozásnak valami kiemelt helye van a hagyományok között? Milyen felszabadultságot ad ez a közösségi foglalkozás? Érzésképző-e ez a foglalkozás (hadd írjam már le:) a tánc!, vagy érzéslevezető? Vagy valami már máshol is elsajátított mozgások (tulajdonságok) újrahasznosításáról van-e szó? Az együtt mozgásból megjön a siker és az öröm, tudjuk. Egy humán erőforrás emlékezetté formálása-e ez a foglalkozás, ez a tánctanulás?

A „tánc” itt nem kulturális díszlet vagy hagyományőrző elem, hanem egyfajta testbe írt archívum: ismétlődő minták, átadható mozdulatkészletek, közösségi szinkronizáció.

Úgy is kérdezhetném: a kultúra a közösségszervező vagy közösséghordozó-e, és akkor melyik volt előbb? És ha minden jól megy, erre még visszatérek, amikor arról kellene írni, hogy a nyelv az emlékezet a szóban, a tánc pedig emlékezet a testben.

Amikor a ma esti előadásról kellene majd írnom, ahol a nyelv is meg a test is a magaskultúra egyszerű, de ó, mily nagyszerű eszköze: az Énekek éneke, nem betűkben, hanem hangokban és leheletekben!

Addig azonban még a délutáni, az Egyetem téri szökőkutaknál ötkor kezdődött az „Egy dal, egy vicc és egy korty ital” című szabadtéri klezmerezés következett – jobban nem tudnám leírni!

Én a reggelihez képest egy ballábnyival jobban éreztem (azaz itt nem is kellett megjátszanom) magam; voltak azonban, akik spontán táncra kerekedtek, szerencsére nem velem! A hangulat jó volt, s még rajtam kívül is voltak, akik felkapták a fejüket, amikor az egyik konferanszié vagy viccmester azzal kezdte Bukarest központjában: „Jó estét, Budapest!”

Szerintem nem ettől és az ehhez hasonló többi szellemes vicctől, meg a jó zenétől, daloktól volt ez jó, hanem attól, hogy itt sokkal több embernek lehetett spontánul elmondani: van egy ilyen (150 éves múltú) színház Bukarestben, és csak rajtad is múlik, kedves járókelő, hogy ez folytatódhat-e még 15 vagy akár 150 éven át.

De a többieknek – tudtam meg később a szervezők egyikétől – nem ezért volt ez egy jelentős felmérés: elmaradt ugyanis minden botrány, atrocitás, szélsőségesek zsidóellenes megnyilvánulása!

És igen, így utólag én is együtt örülök a szervezőkkel meg azzal a három zsandárral, akik biztosították az eseményt.

A nyelv (ismétlés) emlékezet a szóban, a tánc (ismétlés) emlékezet a testben, és ez a klezmerkedés pedig: jelenléti ív egy forgalmas fővárosi téren.

Mert az emlékezet fennmaradása nem automatikus, hanem részvétel kérdése.

Aki nem tudná, ez az előadás, az Énekek éneke az emberi és isteni szerelem himnusza  – a többinek meg járjon utána mindenki. Így „tes”-ek most én is (TES= Teatrul Evreiesc de Stat).

Az előadás első percében eszembe jutott a darab, amit soha nem rendeztem meg: Büchner Leonce és Lénája. 

Azt a világot is így képzeltem, mint ahol a nyelv is, meg a test is már (ismétlés) a magaskultúra egyszerű, de ó, mily nagyszerű eszköze! Az Énekek éneke interpreticiójában pedig mindez nagyon merészen és igazan szólal meg — nem betűkben, hanem hangokban és leheletekben.

Érdemes lesz az előadás angol nyelvű plakátját használni, mert ez megálljt int a fantázia húskeresésének és a határt a másság és a másik megfogalmazásánál húzza meg. A vetítést itt sem ússzuk meg, de a kivetítések itt sem a valóság illúziói, hanem annak duplái és megvalósulásai mindenféle teatralizálási szándék nélkül!

„A Senatorska utcai színház színpadtere nagyon bensőséges.” – mondta a rendező Jakub Lewandowski. „Úgy építettem meg, hogy a közönség a színpad két oldalán üljön, és ténylegesen láthassuk a többi nézőt, akik egymással szemben vesznek részt a történetben.” S ha jól értem, az eredeti varsói színpadon egy nagy kádban játszódik az egész történet, ami tele van papír vagy ,műanyag almavirágokkal (lásd édeni almafa)!

Mindezt természetesen nem valamiféle titkos lengyel–jiddis nyelvtudásból tudom, hanem a varsói bemutatóról szóló lengyel kritikákból, amelyek pontosan ezt a kettős nyelvi dramaturgiát emelik ki: a „rajzolt Éden” és a „belső Éden” egymásba játszó tereit.

A lengyel és a jiddis nyelv váltakozása a színpadon két különböző Édent idéz meg. A lengyel nyelv a „rajzolt Éden” tere: a szerelem kulturálisan közvetített, stilizált, esztétizált képe, amely inkább fogalomként, mint tapasztalatként jelenik meg. A jiddis ezzel szemben a „belső Éden”: a megélt, testi, intim szerelem hangja, amely nem értelmez, hanem átél. A két nyelv együtt a vágy és az emlékezet kettős terét hozza létre — azt, ami egyszerre közös, és mégis mindig elcsúszik önmaga és a másik „Éden” mellett.

Mert ahogy mi magunk is, úgy a közösségek, a népek a nemzetek is a másságok szövevényeiben (szövet, mint összefonódás és mint szövetség) ismerünk magunkra.

Ahogy a nyelvek, kultúrák hordozzák egymás emlékezetét, így hordozza testünk is a másik emlékezetét, hangját, leheletét. Ezért is volt zseniális ennek a két nyelvnek az ilyetén használata. Az meg már egy más kérdés, hogy ennek befogadásához, befogadhatóvá tételéhez mennyire kellenek a mai technikai megoldások, mint esetünkben a feliratozás.

Az Énekek éneke lengyel fordítását Czesław Miłosz, a jiddist pedig Jehoasz (Salomon Blumgarten) készítette. A rendezést, a koreográfiát, a forgatókönyvet, a díszletet és a jelmezeket Jakub Lewandowski készítette. A zenét és a hangszerelést Patrycja Hefczyńska szerezte. A színészi játékot Tomasz Kasiukiewicz (gitár, basszusgitár, Rhodes) végezte. A videót és a vizuális effekteket Paweł Szymkowiak készítette. A világítás Paweł Murlik munkája. A színészeket jiddis nyelven Barbara Szeliga készítette fel szerepeikre. Sajnos a román és az angol fordítások régiek vagy szándékosan archaizálóak voltak, amelyek itt nehezítették a befogadást. A sokszorosan megkettőzőtt szerepekben Adrianna Kieś és Daniel „Czacza” Antoniewicz csodálatosak.

És akkor hadd merészeljek előállni egy elméletemmel, miszerint ez az előadás pont ezért volt ilyen megrendítő hatással rám, mert pont ezt a kettősséget tudta közvetíteni, ami az eredeti  „Shir HaShirim” (Énekek éneke)-ban is ott van, a megszólaló, a belső narrátor mindig azt hallja magáról a kedvesétől, amit hallani akar és ezért is lehetnek rendkívül izgalmasak a jelenetek ahol a nyelvek különbözősége újabb jelentésekkel töltik meg a létezés értelmezhetőségét.

*

Régi vesszőparipám — bár igazából nem tudom, miért mondok ilyet, hiszen sem vesszőm, sem paripám nem volt soha! Újrakezdem: így öregségemre látom, hogy gondolkodásomat már milyen régóta foglalkoztatja az a kérdés, hogyan teszi láthatóvá a magaskultúra és hogyan a népi kultúra a szegénység problematikáját, miként válik mindez társadalmi tiltakozássá. Vagy mondjam inkább így: az anarchista nézőpontok mikor és hogyan válnak a jiddis színházi hagyomány részévé?

Mert engem valójában az érdekel, hogy ez a népiesebb megoldás milyen sokáig és milyen hatékonyan tudta feloldani az emberek lét-tehetetlenségeiből származó feszültségeit. A jiddis kabaré, a klezmer, az anekdotikus alvilági történetek nem egyszerűen „szórakoztató műfajok” voltak, hanem egy közösségi túlélési technika részei: a nyomor, a kiszolgáltatottság és a társadalmi peremhelyzet humorba, dalba és történetté alakításának eszközei.

A Tolvaj! Fogják meg! – Bűnözők kabaréja című előadás remek alkalom volt arra, hogy újra elmélyedjek ebben a kérdésben. Az odesszai zsidó folklórban a tolvajfigurának gyakran van úgynevezett „trickster” szerepe: túlélő, rendszerkijátszó és ironikus antihős egyszerre. Nem erkölcsi példakép, hanem a társadalmi és történelmi rések között mozgó figura, aki nyelvvel, humorral és ravaszsággal próbál életben maradni: a létezés fékezhetetlen nyomásából egy sóhajnyi nevetést kicsikarni.

Korábban a zsidó színház elsősorban bibliai, moralizáló, operettes és családi mintákból élt. A jiddis alvilági folklór, a kabaré és az anekdotikus „kisember-világ” ehhez a már létező, részben magaskulturális hagyományhoz kapcsolódott hozzá, és vele együtt a szegénység, a testi kiszolgáltatottság, a társadalmi brutalitás és a túlélés groteszk humora is belépett a színpad hivatalos terébe.

És talán éppen ez az igazán érdekes abban, ahogy ez a világ Berlin felől visszahullámzik Kelet-Európába: nem az történik, hogy a kultúra „lemegy” az utcára, hanem az, hogy a színház végre ismét beengedi azokat a figurákat, történeteket és feszültségeket, amelyek mindig is az emberek életének részei voltak. A jiddis alvilági folklór eredetileg nem irodalomként vagy kőszínházként létezett, hanem dalokban, kocsmai történetekben, viccekben és anekdotákban.

Talán ebből is kiderül, mennyire szerettem ezt az alig egy órás előadást, amelyet Dori Engel írt, rendezett és adott elő. Max Eisinger hegedű- és Ira Shiran harmonikajátékát úgyszintén imádtam!

Ez a csütörtöki nap is jól végződött tehát, délelőtt és napközben Bukarest különböző zsidóvonatkozású emlékhelyeinek látogatásával telt, nem minden tanulság nélkül az sem!

A test mint archívum

Az ötödik napon megértem, hogy ez a Mark Kovnatskiy egy egyszemélyes intézmény! Táncolni tanítani már láttam, de jobb, ha csak ideírom a honlapjáról a legrövidebb ismertetőt: a hagyományos kelet-európai zsidó zene egyik vezető hegedűművésze.

A hamburgi székhelyű művész nemzetközi fellépéseket folytat szólistaként, kamarazenészként és zeneszerzőként, bemutatva mind a hagyományos klezmer repertoárt, mind az eredeti szerzeményeket.

Zenei munkássága a történelmi klezmer hagyományokat ötvözi a klasszikus zene, valamint a moldvai és román népzene hatásaival.

Hát pont ez történt ma este, de ennél lélekben annyira fergetegesebben, hogy megmozdultak a testek is. Lehet, hogy ez fordítva működik valahogy így: zene-test-mozdulat-lehelet-lélegzet és megint zene s már benne is vagyunk valamiben, ami lehet, hogy csak a pillanatnyi összetartozás érzése, de valahol mégis hazavisszük, s talán ma már nem vacsora helyett az asztalra, de másnapra vagy a következő hetekre s talán még egy másik embernek is jut belőle/-lünk.

Szép lassan haladunk térben és időben a délutánban és már szinte nehéz nem kételkedni, hogy ez tényleg jiddis klezmer, nem valami modern dzsessz inkább!? És akkor bemondja a következő számot: Josef Solinski „Rumenische Fantazye” (Román fantázia).

De miért „román” a fantázia, kérdezném? Utánaolvasok.

A 19. század végén és a 20. század elején a zsidó klezmer zenészekre (különösen a hegedűsökre) rendkívül mély benyomást tett a román népzene, a lăutari (roma muzsikusok) virtuozitása, valamint a doina és a hóra műfaja. A klezmer zenészek átvették ezeket a dallamíveket, díszítéseket és skálákat, majd beépítették a saját repertoárjukba – így született meg a „román stílusú” klezmer fantázia műfaja, amelynek Solinski felvétele az egyik legkorábbi és legszebb fennmaradt dokumentuma. 

Ennyi már túl sok volt ahhoz, hogy ne olvassak tovább! A keletkezés ideje: Josef Solinski ezt a híres, virtuóz darabot (pontosabban a Rumenische fantazye No. 1-et) 1911 körül rögzítette. A felvétel Varsóban készült, amely a századelőn a kelet-európai zsidó zenei élet és a korai hangrögzítés egyik legfontosabb központja volt. (Ugyancsak zárójelben, de meg kell jegyeznem, a későbbi Avigdor Hameiri is Varsóban adja ki Madách Ember tragédiájának fordítását!) A darabot Solinski hegedűn játssza, egy tradicionális klezmer cimbalom kíséretében. Ez a párosítás adja meg a mű jellegzetes, síró-vigadó, egyszerre nosztalgikus és tüzes hangzását. A zeneszám különleges, misztikus és szomorkás hangulatát egy speciális zsidó imaének-skála, a Mi Sheberach (más néven alterált dór) hangsor adja. Ezt a hangközt előszeretettel használták a moldvai és romániai zsidó hegedűsök, mert ez emlékeztet leginkább a síró vagy sóhajtó emberi hangra.

Itt megáll a toll a kezemben, ha még ilyet lehetne mondani, illetve, ha még lenne valaki, aki ilyet elhinne, de megakadok!

Ugyanis ez visszaköszön, szinte ugyanaz az érzés, amelyről korábban írtam az Énekek éneke varsói (nocsak még egy Varsó!) előadása kapcsán: „hangokban és leheletekben”.

Végre megértem azt is, ha elég „román” jiddish-klezmer dalt hallgatnék, talán nem is lennének annyi újak Constantin Dimitrescu vagy George Enescu rapszódia- és fantázia-szerű darabjai.

A zeneszámok közötti ismertető szövegekben több népcsoport neve is elhangzik, akikkel a zsidók történelmük során idő vagy útközben találkoztak s akikkel együtt is éltek.

Ebből azt értem meg, hogy a jiddis nemcsak a szavakban, hanem a hangokban is egy határtalan, befogadó, mégis teljesen egyedi otthon.

De nehogy már úgy fejezzem be, hogy nem mondom el a két legzseniálisabb és legspontánabb reagálást ma este!

Egyszercsak hátranézek s látom, hogy az összes ültető néni (vagy csaj), egy törülközőnyi felületen valami körtáncba kezd s ropják! Amikor Mark észreveszi őket, leteszi hegedűjét s int a Zsidó színház zenészeiből felállt zenekarnak, ti csak húzzátok s ő is beáll a körbe!

Napközben ma is meglátogattunk egy zsidó temetőt (mert tegnap nem tudtunk bemenni), ahol Corinának dolga volt, én még szerveztem a Harsányi Zimra / Ana Novac kutatást, estére pedig kaptuk ezt a csodálatos élményt!

*

A szombat délelőtt még úgy kezdődött, mint bármelyik délelőtt: egy már régen várt, és persze HZ-hoz köthető találkozással. Sok-sok év után végre személyesen is találkozhattam Eliza Macadannal, aki a 90-es években találkozott vele Párizsban. Így ő az egyetlen ember az ismerőseim közül, aki még látta őt, és beszélt is vele!

De ott nem az emlékekről volt szó, sokkal inkább a jövőről beszéltünk – erről most még korai lenne bármit is mondani, de aki él, az majd meglátja! El sem telt azonban a dél, máris egy újabb szenzációs bukaresti szálra leltem: egy fiatalokból álló, Bukarestben élő csapat – legyen egyelőre itt is elég ennyi szpojlerezés – felfedezte HZ-t, és komolyan foglalkoztatja őket az élete!

A délután már a szomorkodással telt – az én szomorkodásommal, legyen ez olyan, mintha én is beleírtam volna magam ebbe az írásba, mint mondjuk Hitchcock a saját filmjeibe, vagy Churchill magát a második világháború történetébe!

A nyelv mint otthontalanság

Hattól konferencia: A jiddis kulturális örökség – 150 éves a jiddis színház Romániában.

Andrei Corbea professzor (Iași, Alexandru Ioan Cuza Egyetem) előadásában hangsúlyozta, hogy a TES (Állami Zsidó Színház) létrejöttéig nem létezett egyetlen központosított zsidó színházi intézmény, hanem számos független társulat működött. Mivel a helyi környezet meghatározó szerepet játszott, a bemutatott jelenetek mindig az adott közösség valóságát, problémáit és sajátosságait tükrözték. Ez a hálózat a kor „Facebookjaként” működött: összekötötte az embereket, hírforrásként szolgált, ugyanakkor képes volt provokálni és empátiát ébreszteni.

Míg a jiddis a nép mindennapi életében valóban beszélt nyelv volt, a héber egyfajta elérhetetlen utópiaként létezett. Ezt a nyelvet szinte kizárólag a magasan képzett zsidó elit használta, még ők is elsősorban a szent térben, a zsinagógai vallási életben, hiszen otthon, a magánszférában már románul beszéltek. Az Antonescu-rendszer 1944. augusztusi bukását követően Bukarestben és környékén ismét számos független zsidó színtársulat kezdte meg működését. Az Állami Zsidó Színház nem egyik napról a másikra jött létre, hanem ezeknek a helyi, alulról szerveződő csoportoknak az integrálásával alakult ki.

A jiddis nem egy múltba veszett, statikus nyelvként maradt fenn, hanem folyamatosan újraaktivált nyelvként működött: a kulturális emlékezet és az előadások tudatosan újra és újra életre keltették. Bár a színház történelmi épülete szinte változatlan formában maradt fenn, a mai közönség már egyáltalán nem beszéli a jiddist. A nyelv mindennapi használata teljesen megszűnt, és – bármilyen fájdalmas is ezt kimondani – „fesztiválnyelvvé” vált: ma már leginkább ünnepi alkalmakon, színpadi előadásokon és megemlékezéseken elevenedik meg.

Ennek az örökségnek a megmentése érdekében azonban jelentős gyakorlati lépések történtek. Florentina Ghimuț, a Román Nemzeti Örökségvédelmi Intézet (INP) kutatója elmondta, hogy intézményükben már megkezdődött a meglévő zsidó kulturális anyagok és dokumentumok szisztematikus digitalizálása. Ezzel párhuzamosan Anca Tudorancea (docens, kutató, Bukaresti Egyetem, a Romániai Zsidóság Történetét Kutató Központ) arról számolt be, hogy kiterjedt mentési és megőrzési munka zajlik. A szakemberek hangsúlyozták: idővel ezek a digitalizált források teljesen ingyenesen hozzáférhetők lesznek az interneten mind a nagyközönség, mind a kutatók számára, biztosítva ezzel a kulturális örökség fennmaradását a digitális térben.

A háború utáni romániai jiddis színház történetének elismert kutatója, Corina L. Petrescu professzor (Mississippi Egyetem, USA) előadásából világosan kiderült, hogy a kutatás már ma is lenyűgöző mennyiségű információval rendelkezik erről a viharos korszakról. Bár a konferencia szűk időkerete miatt mindössze tíz perc állt rendelkezésére, a hallgatóság rendkívül sűrű és értékes összefoglalót kapott a kutatások jelenlegi állásáról. Az érdeklődők számára kiváló hír, hogy a professzor asszony tollából jövőre egy nagy terjedelmű munka jelenik meg, amely részletesen bemutatja ezeket a tudományos eredményeket.

A túlélés iránti törekvés mögött drámai történelmi múlt húzódik meg: 1940-ben a faji törvények következtében a zsidó színészeket teljesen kizárták a román színházakból, így kénytelenek voltak saját intézményük, a Baraseum Színház falai közé visszahúzódni, ahol román nyelven játszottak. A szigorú cenzúrát azonban gyakran kijátszották azzal, hogy a dalok refrénjeibe jiddis és héber kifejezéseket csempésztek. Az elnyomó hatóságok ezekből semmit sem értettek, a korabeli közönség azonban azonnal dekódolta a rejtett, felforgató üzeneteket.

Nem véletlen, hogy ezt a konferenciát éppen ebben az időszakban rendezték meg, hiszen Romániában törvény értelmében május 30-a a Jiddis Nyelv és Színház Nemzeti Napja, tisztelgésként a jiddis nyelven alkotó költő és drámaíró, Itzik Manger emléke előtt. A jeles nap alkalmából szervezett rendezvény így egyszerre szolgálta a történelmi emlékezet ápolását és jelentett határozott szakmai kiállást a jiddis kultúra megőrzése mellett.

A történet mint túlélési forma

Héttől előadás! Arthur Miller: Az ügynök halála. Feltételezem, senkinek sem kell bemutatni az amerikai álom ezen ikonikus drámáját. Arthur Miller darabja 1949-ben debütált a Broadway-n, és alig két évvel később, 1951-ben a zseniális zsidó színész és rendező, Joseph Buloff készítette el belőle az első (akkor még nem engedélyezett) jiddis fordítást. Nem New Yorkban, hanem a hatalmas és rendkívül aktív buenos airesi zsidó közösség számára mutatta be először óriási sikerrel, Toyt fun a seylsman címmel. Arthur Miller – aki egy szót sem tudott jiddisül – a dél-amerikai siker hírére utólag áldását adta a fordításra. A darab – amely innen került később Brooklynba is – így kezdte meg önálló jiddis pályafutását.

Ezt a kultikus, Argentínát megjárt szöveget hozta most el Bukarestbe a rendező és főszereplő, Avi Hoffman (USA).

Az első perctől döbbenettel néztem Avi Hoffman játékát. Nem hiszem el, hogy még lehet ma így színpadon játszani: ilyen hitelesen, ilyen önazonosan! A tökéletes Willy Lomant láttam benne. És hiába tudom, hogy Arthur Miller szándékosan egyetemes amerikai archetípusként írta meg a figurát, hogy a kisember tragédiáját és az amerikai álom kíméletlen hajszolását mutassa be, s ráadásul a drámában semmilyen közvetlen vallási, etnikai vagy kulturális utalás nincs a zsidóságra.

De végig az az érzésem, hogy Miller a klezmer zenék szövegeiben és a jiddis kabarék világában megismert történetszilánkokat írja meg – azt, amikor az emberek fájdalmai miatt a sorsnak beletörik a bicskája, és csak egy ilyen zseniális darabba rejtve tudja feloldani a kilátástalanságot. Ismét csak egy jó történet tudja megmenteni az embernyi becsületünket! Innen nézve nem is annyira csoda, hogy kezdetben vala az ige: Isten sem tudta ezt jobban megoldani, minthogy szavakat adott a szánkba – nekem meg most ide a billentyűimre!

Hogyan lehetne ezt fokozni? Kérdezem már magamtól, hogy mi az, amit látunk. Olyan ez, mintha ez a sok meta-utalás önmagával szorozva adná ki a ma esti végszó valóságát. Avi Hoffman leinti a vastapsoló közönséget, és elmondja, mennyire fontos ez számára: ez a színház, ezek a pallók és ez a fesztivál, ezen a napon, a jiddis nyelv napján!

Két Éden között: a köztes tér

Egy jól átgondolt és megszervezett fesztivál volt, méltó megünneplése a 150 éve fennálló romániai zsidó színháznak. Hogy ez milyen történeti távolságot jelent, jól mutatja, hogy az országban mindössze húsz évvel korábban számolták fel a rabszolgaságot. A részvétel mértéke korlátozott volt, de ez nem írja felül annak jelentőségét, hogy ez a fesztivál immár tizenegyedik alkalommal jött létre, és folytatható hagyományként működik.

Mert ennek az egész bukaresti fesztiválnak talán ez a meta-szintje: a két Éden, a jiddisség és az azt körülölelő kontúrok lengyelül, románul, németül, amerikaiul, vagy most, ebben a kis beszámolóban, magyarul. És hogy mi a jiddis? A jiddis az a németből, héberből, szláv nyelvekből és vándorlásokból összerakott közös nyelv, amely az évszázadok alatt igen hatékonynak bizonyult az emberi élet árnyalatainak és bizonytalanságainak rögzítésére.

Szólnom kell még Bukarest barátságos népéről, a taxistól a tömegközlekedési jegyeladóig (aki sajnálja, hogy egy ilyen szép svéd férfinek nem adhat nyugdíjas kedvezményt, de elárulja, hogy a bérlet érvényes a 100-as repülőtéri buszra is!), a boltban a kasszástól a kávéházi kiszolgálóig, és így tovább!

Köszönöm ezt a hetet főleg és mindenekelőtt Corina L. Petrescunak, aki nélkül itt sem lettem volna! És köszönöm a fotókat, vidókat is!