2026. június 13. szombat

Léda-ház kultúrtér, Nagyvárad

Hetényi Zsuzsa kezdeményezése a MaIZsiK közreműködésével

Szerkesztette: Neota Sall

Sall László felolvasása

A videófelvétel itt tekintehtő meg: https://youtu.be/HnSsgj0MgS4

Jó estét kívánok! És bună seara, guten Abend, dobrý večer, valamint erev tov azoknak, akik dacolva a nyelvi határokkal róják le tiszteletüket. Tudom, erre a soknyelvű köszöntésre sokan felkapják a fejüket, hogy ki érti ezt ma már Váradon. De gondoljunk csak bele: mennyivel gazdagabbak lennénk, ha ma nem két, hanem öt – magyar, román, német, szlovák és héber nyelvű – színházba járhatnánk, és ez lenne a teljesen természetes és normális!

Sall László vagyok, ennek a kis könyvtárnak az elindítója, szakmai kurátora – ha valakinek jobban tetszenek e nagy szavak és titulusok. Házigazdánk, Szűcs László, ma egy másik programon vesz részt egy másik városban, ezért őt is videóról látjuk majd, és emiatt egy kicsit többet fogok én magam is szerepelni. De teljesen egyedül mégsem vagyok, itt van velem Ilyés Gabi és Laza Erika is. Igyekszem a másoknak előírt öt percet én sem átlépni.

A ma esti programunk a következőképpen néz ki:

Itt lent először meghallgatunk három előadót.

Hetényi Zsuzsát, Barabás Hunort és Albu-Balogh Andreát.

Majd felmegyünk az emeletre, mert szükségünk lesz az ottani képernyőre és a videóra, ahol meghallgatjuk Molnár Enikőt, Szűcs Lászlót és Tasnádi-Sáhy Noémit videofelvételről valamint Rézműves Róbertet élőben.

Utána ismét lejövünk, és újabb három előadót hallgatunk meg Simon Juditot, Meleg Vilmost és Fried Noémit.

Végezetül, aki óhajt, megkóstolhat egy korty izraeli bort, ami Rézműves Róbert ajándéka.

Vagy akár egy fagylaltot is kaphat!

Aki pedig még egy fröccsöt is óhajt, az a ház vendége!

És akinek van még néhány perce, azokkal az est legvégén ismét felmehetünk az emeletre. Ott megmutathatom azokat a dokumentumokat, amelyek ennek az estének történeti hátterét adják, amiket most kedden fényképeztem erről a 82 évvel ezelőtt történt nagyváradi eseménysorról a Bihar Megyei Nemzeti Levéltárból (S.J.A.N. Bihor, fond Primăria Municipiului Oradea, inv. 97, dosar nr. 14/1944 és dosar nr. 9/1944).

Most azonban,  engedjétek meg, hogy néhány saját gondolatot is megosszak veletek.

Valós adatok nélkül könnyen téves interpretációk jelennek meg a múltunkról. Mert a tények nem a levéltárak poros polcain fekszenek vagy állnak – bár szerencse, hogy legalább ott megvannak –, és nem is a ma még mindig rejtett páncélszekrényekben.

Ám ha a tények – fogalmak formájában –itt vannak a lelkünkben – maradjunk most ennél –, vajon milyen nézőpontból konstruált tudást képviselnek? Van-e még bennünk egyfajta kívülállás? Egyfajta, a mai önmagunkra rálátó kíváncsiság? Egész egyszerűen: van-e bennünk elegendő megközelíthetőség ahhoz, hogy a majdani fények megvilágításából tekintsünk mostani magunkra – pont úgy, ahogy mi most tekintünk vissza az 1944 májusában, Nagyváradon megtörténtekre?

Köszönöm a figyelmet, és átadom a szót az előadóknak!

Hetényi Zsuzsa felolvasása

A videófelvétel itt tekintehtő meg: https://youtu.be/hyJglv6CWxY

Osvát Ernő (szül. Roth Ezékiel, Nagyvárad, 1876. április 7. – Budapest, 1929. október 28.) magyar író, újságíró, szerkesztő, irodalomkritikus. 1908–1929 között a Nyugat folyóirat nagyhatású, írókat felkaroló szerkesztője.

Fiatalabb kori első szerkesztői szerepe a Magyar Géniuszhoz kötődik, ahol írásainak egy része álnéven jelent meg. Az 1902. december 14-i szám két hasábnyi aphorismáját közölte, de kéziratban is maradt néhány, talán egy második közlés számára gyűjtötte. Ezeket Reichard Piroska közölte először a Nyugat 1933. 21. számában. Ezekből olvasok fel szemelvényeket (eredeti helyesírással az alábbiakban).

****

Napirend a noteszból

Borotválkozni, Szemüveg (Múzeum k.), Kicsomagolni, Orvosság, Óra!!, Cipőt rendelni, Pénz!, Lapok, stb. Haza átöltözni, Ebéd.

«3 óra írás, 2 1/2 óra könyvek, 1 1/2 óra ujságolv., 3 óra Nyugat, 2 óra járkálás, 1 óra apró elintézni valók, 7 óra alvás, 4 óra testi dolgok, társaság, szórakozás».

A Nyugat feladatai: Számontartani az összes magyar tehetségeket.

A logika a gondolkodás tehetetlenségi törvénye», «A legnagyobb terrorista: a logika»

«Szép, ami érdek nélkül tetszik.» Következés: a szép szépsége – az önzetlené.

A kritika – kritika, mint ahogy a művészet művészet s a tudomány tudomány.

Öngyilkosság: a természet lelkifurdalása.

A dilettáns moralisták a legkegyetlenebbek.

Van olyan nemes tehetetlenség, mely minden tehetség fölött áll.

Csak akiknek semmi titkolnivalójuk – nemcsak bűneik, de bajaik sincsenek – csak azok szerethetik egymást egész szívükkel.

Minden mult és minden nagyság a multban csak arra való, hogy az élet lendületet vegyen tőle. A történetben nincsenek minták, csak inspirátiók. Az emlékek is csak azt sugallják: előre!…

Gondolkodásunknak is az a rendje, hogy megtérjen őseink gondolkodásához.

A drámákban, melyek a nőkérdéssel foglalkoznak, mindég két férfi harca az igazi dráma.

A philosophiai bizonyításban kevés adat a világ minden tudománya, de elég egy embernek az öntudata.

Szerencsétlen szerelem alatt a férfiak jellemtelenségét kell érteni.

A művésznek a szerelem az egyetlen alkalma meglesni, amint az élet készül: azért témátlan e kívül.

Ujságokból csak ujságírót érdemes olvasni, aki ott összpontosítja a tehetségét; a könyvírónak a könyveit olvasom, nem az ujságcikkeit.

Készülődés. Az egyik imádkozik, a másik összeszedi minden erejét.

Mindnyájan hasonlítunk olyanokra is, akikre nem szeretünk hasonlítani.

Tíz óra, még ágyban – a többiek már rég a vásárra hajtották marháikat, vagy marhaságaikat.

Szerelmes volt szerelme reménytelenségébe.

Sokszor azt mondom magamban: «Jó volna» és nem tudom tovább mondani. Nem tudom, mi volna jó.

A nagy szavak, meg a kis szavak: két halálneme a kritikának. A meggondolatlanság, meg a túlságos meggondolás. Mit akarunk kritikusok, mit akarunk? Pápák akarunk lenni? Vagy költők komornyikjai, akik nyilvánosan öltöztetjük, vetkeztetjük a geniet. Nem. A tetszésünket, meg a visszatetszésünket akarjuk publikálni. Vagyis oly érthetően elmondani és elismertetni. Lehet-e.

Magyarország a Kárpátoktól körülvett medence. Ide nem fújnak át a kultúrviharok szelei, itt mérsékelt éghajlat alatt élünk, s gyengéd szellők lobogtatják a vágtató csikósok hófehér gatyáját.

Barabás Hunor felolvasása

A videófelvétel itt tekintehtő meg: https://youtu.be/3353chBgMjI

Márkus József „Satanello” (1854–1911) Nagyváradon született, és Sanremóban halt meg.

A századelős nagyváradi és budapesti bulvársajtó, valamint a szatirikus irodalom úttörő alakja. Legnagyobb büszkesége az volt, hogy a Pece-parti Párizs, Nagyvárad szellemi műhelyéből indult. Bár karrierje csúcsán a pesti flaszter ünnepelt tollforgatója lett, mindvégig megőrizte szülővárosa könnyed, intellektuális eleganciáját.
Ő volt a modern magyar sajtó azon generációjának tagja, amely a polgári emancipáció után a kultúra, a humor és a színház világán keresztül hódította meg a hazai nyilvánosságot.

Pályáját szülővárosában kezdte a „Nagyvárad” című lapnál. Itt, Nagyváradon érték első átütő színházi sikerei is: a városban került bemutatásra legelső darabja, az „Egy ballépés” című négyfelvonásos társadalmi színműve, amelyet rövidesen követett az „Öld meg!” című drámája.
Később Budapestre költözve a „Pesti Napló” és az „Egyetértés” belső munkatársa lett. Igazi sajtótörténeti bravúrja a „Magyar Figaro” című szatirikus élclap szerkesztése volt. Ezzel görbe tükröt tartott a dualizmus kori társadalom elé. Nevéhez fűződik a „Magyar Színpad” megalapítása is, amely a hazai színházi újságírás alapkövévé vált.
Országos hírnevét főként Satanello álnéven írt karcolatai, tárcái és erotikus hangvételű regényei alapozták meg. Akkor merte megszólaltatni a pikáns, intim és nagyvárosi szerelmi témákat, amikor a konzervatív közvélemény még szemérmesen hallgatott róluk.
Írásaira jellemző volt a szikrázó szellemesség, a francia finomságú gúny, az emberi gyarlóságok iránti megértő mosoly és a modern életérzés kendőzetlen ábrázolása.
Élete utolsó éveiben súlyos tüdőbetegséggel küzdött. A rideg pesti telek elől az olasz ribera forró napsugaraihoz, Sanremóba menekült gyógyulást keresni. Ott is halt meg, távol a hazai kávéházak alapzajától.
Írásaiban mindvégig megőrizte a Monarchia pezsgő, emancipált és asszimilálódó polgárságának semmivel össze nem téveszthető, életigenlő hangját.

A most következő felolvasás nem jöhetett volna létre az Országos Széchényi Könyvtár Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály legkedvesebb embereinek közreműködése nélkül, akik kivették a Raktárból nekünk az 1886-ban kiadott Exotikus növények kötetet és beszkennelték a Madame Diana című novelláját.
A szócikket Neota Sall szerkesztette.

Az Olympus unatkozó isteneinek és istennőinek megint volt miről beszélni. Ideje is volt már, hogy felfrissítse valami ezt az unalmas halhatatlanságot, mely örökös ambróziájával és nektárjával végre is émelygőssé válik.
Mióta Jupiter podagrát érzett elvénült csontjaiban és lemondott a galáns kalandokról, nem fordult elő az Olympuson tisztességes botrány, melyről érdemes lett volna beszélni.
Venus és Mars az utolsó saisont egy tengeri fürdőn töltötték ugyan, de ez alig adott a chronique scandaleuse-nek öt percznyi témát.
– Nem érdemes foglalkozni velök – mondák az istenek és istennők fitymáló ajkkal. – Hisz ezek nyílt viszonyt folytatnak, melyet az egész Olympus ismer, kivéve Vulcant.

– Nem csoda, hiszen a férje! – jegyzé meg egy harmadrangú isten, ki elavult élczeiről volt ismeretes.
És ezzel be volt fejezve az egész ügy.
Hanem most, most újra volt valami! Valami új és szenzációs, aminőt Jupiter utolsó kalandja óta a bájos Lédával az Olympus nem hallott.
Madame Dianáról, a vadászat karcsú és erényes istennőjéről volt szó…
Venusnak a szemérmes Vesta vitte meg a hírt.
– Hallottad már a legújabb újságot, ma chère? – mondá a szüzesség szende istennője nekipirult arccal.
– Mi az? Mi az? – kérdé kíváncsian Venus, ki éppen toilette-tükre előtt állott és gyönyörködött saját szépségében.
– Dianának, a szűzies Dianának liaison-ja van!
– Ah, hát csakugyan igaz? Mars említett valamit az este, de rá sem ügyeltem. Egyébbel voltam elfoglalva.
– Az egész Olympus beszél róla.
Venus kárörvendőleg mosolygott.
– No, ugye, mindig mondtam, hogy ez a képmutató Diana csak játssza a prudet, míg titokban…
– Bizony, ha híres férfigyűlöletének ez a vége, kár volt halálra kínoztatnia a szegény Akteont azért a kis indiszkrécióért, hogy megleste fürdés közben.
– Óh, nem is azért bosszulta meg magát a szegény ifjún, hanem mert azt híresztelte róla, hogy sovány.
– Nagyon valószínű! – nevetett Vesta.
– És ki az, akit méltónak talált sovány bájaira? – kérdé fitymáló arccal Venus.
– Képzeld: egy kecskepásztor! Egy közönséges kecskepásztor!
Venus elfintorítá remekszép arczát.
– Fi donc!… Egy kecskepásztor?! Aphrodite, a flaconomat! Csinos fiú?
– Azt beszélik, hogy szebb Adonisnál.
– Mi a neve?
– Endymion.
Venus kacér pillantást vetett a tükörbe.
– Ah, pompás ötletem támadt – mondá aztán kacagva. – Mit gondolsz? Ha elütném a kezéről azt a fickót… Endymiont… Csak úgy tréfából, mert ki fog leereszkedni egy kecskepásztorhoz?! Pfuj!
Vesta nevetett.
– Pompás! Az egész Olympus kacagni fog rajta! Hanem most, adieu… Sietek elmondani ezt a történetet növendékeimnek. Nem is képzeled, kedvesem, hogy ezek a zárdabeli backfischek mennyire szeretik az ilyen pikáns történetkéket.
A mythologiai hűség kedvéért meg kell említenünk, hogy Venus, midőn félóra múlva az udvari ebéden megjelent és leült Diana mellé, olyan hangosan, hogy mindenki meghallhatta, egy malitiosus mosoly kíséretében így szólt:
– Phi! Valami kecske-illatot érzek…
Venus megjegyzésére még a komoly Juno sem tudta elfojtani kacagását.
Madame Diana füle hegyéig elvörösödött.
Estefelé Venus egy kényelmes sophán heverészett hálószobájában. Mellette egy alacsony zsámolyon a szerelem szárnyas istenkéje ült és aranyos nyilaival játszadozott.
– Kicsikém – szólalt meg az istennő –, el tudnád találni, mit szeretnék ebben a percben?

Az istenke hamisan mosolygott.
– Hogy ide hívjam Mars urat?
– Eh, ma nagyon ostoba vagy, piczikém – mondá Venus és bosszúsan ajkába harapott. – Ki törődik most Marssal?!
Ámor kiejté kezéből nyilait és meglepetve nézett az istennő bájos arcába.
– Nos, nem találod el? Endymiont szeretném elhódítani Dianától.
Ámor vállat vont, szárnyai csendültek.
– Nagyon nehéz dolog – mondá komolyan.
Venus haragosan összevonta klasszikus szemöldeit.
– Akarom! Érted akarom!
– Mégis nagyon bajos, hogy ne mondjam: lehetetlen.
Venus felült, csodálkozva nézett rá.
Ámor folytatá:
– Diana már hat hónap óta őrzi Endymiont atmosi kéjlakában, mint valóságos foglyot. Még sétálni sem ereszti egyedül, s ha vadászatra megy, rázárja az ajtót. Ezenfelül legügyesebb nymphájával őrizteti, a szemfüles Kallistóval. Teljes lehetetlenség hozzáférni.
Venus toporzékolni kezdett.
– És mégis akarom! Halhatatlan istennő vagyok, de érzem, hogy meghalok, mint egy gyarló földi asszony, ha vágyam nem teljesül!
Ámor lehajtotta fejét.
– Lássuk csak… hátha mégis tehetek valamit érted…
Madame Diana másnap kora hajnalban szarvast űzött.
Mikor kilépett atmosi kéjlakának teraszára, egy vakmerő szarvast pillantott meg, mely alig egy nyíllövésnyire legelészett.
Az istennő nem volt vadászó kedvében. Lankadtnak és fáradtnak érezte magát. Arca sápadt volt, szemei alatt kékes karikák húzódtak.
Talán a chronique scandaleuse miatt, mely jó hírnevén rágódott.
De a szarvas gyönyörű állat volt.
– Ah, hölgyeim – kiáltá –, soha sem láttam még szebb vadat! Ezt el kell ejtenünk! Hollá! Előre!
Kürtjébe fújt, a kopók csaholva vetették magukat a vad után, az istennő pedig hetvenkilenc nymphájával száguldott utána.
A nyolcvanadik, Kallisto, otthon maradt Endymion őrzésére.
A szarvas könnyű futással repült előttük, mind messzebb csalva őket az atmosi kéjlaktól.
Repült, mintha szárnyai lettek volna.
Ah, voltak is: a szarvas Ámor volt, ki így akart szolgálatot tenni Venusnak.
Venus, midőn az atmosi kéjlak előtermébe lépett, ott találta Kallistót egy rútságig szőrös testű Satyrral.
A Satyr az istennő láttára bakugrással menekült, Kallisto pedig arcát takarta el szégyenében.
– Ah, kicsikém – mondá Venus csípősen –, mondhatom, szép dolgoknak juthatunk nyomára, ha kopogtatás nélkül lépünk be valahová… És egy utálatos Satyrral?! Botrány!
Kallisto odaborult lábaihoz.
– Ne ítélj el, asszonyom… Tudod, hogy úrnőm minden férfit távol tart házától, így nem áll módunkban választani…
Venus majdnem elnevette magát, de elfojtotta.
– Meg akarok bocsátani neked – mondá komolyan –, és nem szólok Dianának.

– Minő kegyes vagy, asszonyom!
– De csak egy feltétel alatt… Vezess Endymionhoz!
Kallisto megrettent.
– Csak ezt ne! Diana kikaparná mindkét szememet!
– Együgyű vagy, kicsikém. Nem fogja megtudni.
Kallisto végül lehajtotta fejét.
– Jőj.
És végigvezette Venust a termeken, majd kinyitotta a legbelső szoba ajtaját.
Madame Diana szarvast űzött.
Endymion a pamlagon feküdt – és aludt.
Venus megpillantotta a bájos ifjút, ajkai megnyíltak a gyönyör meglepetésében. Sokáig nézte, majd gyöngéden megérinté vállát:
– Endymion!
Az alvó nem mozdult.
Venus fölé hajolt:
– Endymion! Szerelmem! Ébredj!
Semmi.
Az istennő átkarolta nyakát, megrémült, hogy talán meghalt, de hallotta halk lélegzését.
– Oh Endymion – mondá –, ha meg volnál halva, akkor is fel kellene ébredned egy szerelmes csókomra!
És ajkaira tapasztá ajkait.
A csók forró volt, hosszú és édes – de Endymion nem ébredt.
Venus kétségbeesetten tört ki:
– Mit ér az én nagy szépségem?! Mit ér halhatatlanságom, ha nem tudom felébreszteni Endymiont?!
Gúnyos kacagás hangzott az ajtóból.
Madame Diana állt ott.
– Ah, kedves cousine – mondá lovaglóostorával játszadozva –, úgy látom, mégsem irtózik annyira a kecskeszagtól!
Az Olympusra ismét leszállt az éj.
Ámor fáradtan nyújtózott a sophán.
– Milyen kárbaveszett fáradság volt – mondá –, de legalább meggyőződött róla, hogy nem rajtam múlik, ha nem tudja elkaparintani Endymiont.
Venus lépett be, sápadtan, reszketve.
– Ha tudnád, mi történt!
Ámor ásított.
– Tudom.
– Lehetetlen! Nem sejtheted!
– Endymion aludt – mondá Ámor.
– De hogy aludt?! Mint egy halott!
– Nagyon természetes.
– Incselkedni akarsz velem?!
– Van is eszemben… Diana minden reggel négy centigramm morphiumot ad be neki, és a jó Endymion alszik tőle, míg Diana este le nem fekszik…

A felolvasást eredetileg Albu-Balogh Andrea vállalta, de sajnálatos módon nem tudott jelen lenni, ezért a szöveg végül nem hangzott el.

Ha szeretnéd, készíts egy videófelvételt a felolvasásról, és küldd el a [email protected] címre. Örömmel közzétesszük.

Ligeti Ernő (Kolozsvár, 1891. február 19. – Budapest, 1945. január 11.) volt a modern európai polgárság azon generációjának tagja, amely a kulturális emancipáció legtermékenyebb ígéretével a humanizmus, a műveltség és a demokratikus sajtó építésének szentelte az életét.

Ő volt az, aki szó szerint átkönyörögte magát Váradra: kolozsvári születésűként pontosan tudta, hogy a valódi szellemi pezsgést a Holnap városa jelenti. Pályáját itt kezdte meg jogi tanulmányai mellett, a Nagyváradi Napló és a Szabadság belső munkatársaként. Itt, Nagyváradon érték első irodalmi sikerei is: első verseskötetét, a Magányosan ezer tavasz közt-et 1913-ban a legendás nagyváradi Sonnenfeld nyomda adta ki, a borítóját pedig a zseniális váradi grafikus, Balogh István tervezte.

Ligeti zsidó gyökereivel és mély magyar kulturális identitásával a legszebb példája volt annak a váradi szellemiségnek, amely hitt a határok feletti humanizmusban. Bár a sors később visszaszólította Kolozsvárra – így alapító tagja lett az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadónak, a marosvécsi Helikon írói közösségnek, később pedig létrehozta saját antifasiszta lapját, a Független Újságot –, majd a nyilas terror áldozataként Budapesten fejezte be életét, szívében és írásaiban mindig váradi maradt.

Az, hogy ma este, június 13-án itt, a nagyváradi Léda-házban ő is felkerült a listánkra, egy fontos szimbolikus gesztus is a részünkről: az ő személye köti össze a városainkat, hiszen a felolvasás június 16-án Kolozsvárott, az ő szülővárosában folytatódik majd.

A részlet a Digitékából való: Ligeti Ernő Súly alatt a pálma című művéből. Ez a fejezet nem a századelő ismert kávéházi irodalmi ritmusát hordozza; inkább egy széthulló világ idegrendszerének dokumentuma.

TRAGIKUS ELŐJÁTÉK (1918—1919)

Kiégnek a biztosítékok

SZÁMŰZETÉSÜNK a többségi életből a kisebbségibe tulajdonképpen nem 1918 december 24-én kezdődött, amikor Felek felől a szállingozó hóban, mezitlábasan, szalmakalappal a fejükön, kiéhezett, idegen csapatok érkeztek Kolozsvárra, éles hangszereikkel végig rikoltották a lefüggönyözött ablakú utcákat és birtokba vették a megdermedt várost. Közben átmeneti állapot, amely alatt Erdély az országos kormányzat zűrzavarában magára hagyottan készült a beláthatatlan jövendőre. Köldökzsinórunkat még nem vágták el az anyaországtól, a budapesti telefon még tartotta bennünk a lelket. A háborut elvesztettük. De azt hittük, hogy a béke nem lesz igazságtalan. Megmaradhatunk magyarnak és megtarthatjuk Erdélyt is.

Mindenesetre Erdély önálló cselekvésre kényszerült. Hátborzongató visszagondolni azokra a novemberi napokra. A fővárosban kitört a forradalom, a rend felbomlott. A vonatok nem jártak, a közélelmezés megtorpant. A tisztek elhajították csillagjaikat és kitüntetéseiket, a visszaszállingozó katonák lődöztek az utcákon. A hivatalokban a régi rendszer embereit leváltották. Kolozsvár főkapitánya egy Czala Lajos nevű nyomdász lett. A városházán a szociálista kormánybiztos harsány hangon fenyegetődzött, hogy akasztatni fog a Mátyás szobra alatt, de mind e sok lármás és anarchisztikus tünet veszitett félelmetességéből, si a titokzatosan összesugó, vagy elsomfordáló románok arcába néztünk. Mert nálunk még a forradalom démonikus erőihez hozzájárult a külön román veszedelem is. A rend fenntartására magyar nemzetőrség alakult, ugyanakkor megalakult a román is. Kokárdákkal felpántlikázva tetszelegtek maguknak, hogy a rendre ők ügyelnek saját portájukon, ami annyit jelentett, hogy fütyülnek reánk, s nows már függetlenítették magukat tőlünk.

Az elveszett háború után a románok több kíváltsághoz fognak jutni, mint eddig, ezzel tisztában voltunk. Jó, hát legyen autonómiájuk… Meg leszünk békében egymás mellett… Hogyan? Önálló Erdélyt is akarnak? Uraim, azt még sem, tessék megmaradni a szentistváni birodalomban! De tekintetük elárulta, hogy amíg mi kétségbeesésünkben mint eshetőséget, ezt a gondolatot is latolgatjuk, ők már túl vannak ezen is. Önálló Erdély, függetlenül úgy Romániától, mint Magyarországtól, három nemzet Erdélye, keleti Svájc, — magyarázgatta nagy hévvel a mi köreinkben egyik-másik naiv férfiú, de a román prokátorok mélyebben huzták be nyakukat felöltőikbe és fölényesen mosolyogtak. Területeket kérünk vissza — harsogta Maniu Gyula Aradon. Soha — tiltakozott a magyar lelkiismeret, — közigazgatási engedményeket, anyanyelv használatát igen, de földünkből soha!

A kétség és remény nyugtalanító hónapjait éltük át és azután bevonultak a románok hozzánk is, meg máshova is. A helyzet nem minden városban volt ugyanaz. Brassóban már december 6-án benn voltak. Szatmárt, Nagyváradot a kommunisták tartották a kezükben; ide csak egy félévvel későbben jutottak. Aradot francia csapatok szállották meg, a román hadsereg csak 1919 májusában fészkelte be magát Aradra. Temesvárra, ahol külön bánáti köztársaság alakult, szerbek vonultak be először, hátukon batyúval, kecskéket hajtva maguk előtt, később felváltotta őket francia gyarmati hadsereg.

Ezekben az időkben nemcsak az anyaországgal, de az egyes városokkal is megszakadt minden kapcsolat. Magyarországon vonaglott az őszi rózsás forradalom, majd tajtékzott a kommün, a telefondrótot is elvágták, már csak a ringy-rongy bukaresti francia lapokból értesülhettünk a világ állásáról. Később a románoknak megadatott a frivol szerep, hogy bevonulhattak Budapestre is és a felszabadítók jelmezében tetszelegtek.

És azután jött a trianoni béke, amely végleg lehervasztotta reményeinket. Igy, apránként nevelődtünk bele a kisebbségi sorsba.

Molnár Enikő felolvasása

A felolvasásról készült viedó itt tekintehtő meg: https://youtu.be/oVPLDfRDRYs

Nagy Endre (1877. február 5., Nagyszőlős. – 1938. május 5., Budapest)
Író, újságíró, színigazgató, a magyar kabaré megteremtője és a modern konferansz műfajának an-yanyelvi zsenije. Saját bevallása szerint igazi szellemi újjászületését a Pece-parti Párizsnak, Nagyvá-radnak köszönhette.
Ő volt az a zseniális tollú és éles nyelvű publicista, aki a századelő Nagyváradján, a Szabadság és a Nagyváradi Napló szerkesztőségeiben, valamint a kávéházak márványasztalai mellett alakította ki azt a csipkelődő, elegáns, mégis mélyen humánus hangot, amellyel később alapjaiban formálta át a fővárosi kabaré és konferansz világát. Nagyváradi évei nemcsak irodalmi, hanem szellemi értelem-ben is meghatározóak voltak számára.
Fiatal újságíróként a nagyváradi szellemi elit magjához tartozott. Közeli barátja, harcostársa és állandó kávéházi vitapartnere volt Ady Endrének. Váradi évei alatt nemcsak a politikai és társadalmi publicisztika terén alkotott maradandót, hanem lírai regényekkel és novellákkal is jelentkezett, ame-lyekben a vidéki polgárság mindennapjait, vágyait és zátonyra futott illúzióit ábrázolta rendkívüli lélektani érzékenységgel. Később Budapestre költözve megalapította a Modern Színház Kabarét. Azzal, hogy maga lépett a színpadra, és a napi híreket, a polgári társadalom visszásságait szellemes, improvizatív monológokba – konferanszokba – sűrítette, teljesen új kulturális fegyvert adott a pol-gári emancipáció kezébe. Írásaira és színpadi megszólalásaira a könyörtelen őszinteség, a finom irónia, az intellektuális bátorság és az élet apró fonákságai felett érzett megértő, fanyar derű volt a leginkább jellemző. Bár karrierje csúcsán Budapest ünnepelt színházi diktátora és a Nyugat állandó munkatársa lett, írásaiban és nosztalgikus visszaemlékezéseiben mindvégig a századelős Nagyvá-radot tekintette az igazi, tiszta forrásnak. Itt, a Pece partján tanulta meg, hogy a humor nem a valóság elfeledtetésére szolgál, hanem a legnemesebb eszköz arra, hogy a modern ember szemben-ézzen önmagával és a változó világgal.
Az itt következő részletek az 1905-ben megjelent A Geődhyek című regényéből való, amit az OSZK-ás internet egyik zugában találtunk meg.

Nagy-gődi Geődhy Dániel mikor délben hazanézett az egyetemről, két levelet talált a hónapos szoba asztalán. Az egyik levél borítékján tenyérnyi piros pecsét díszlett a Geődhyek címerével. Szólott pedig ez a levél a következőképpen:
— Édes jó fiam! Örömmel olvastam ki legutóbbi leveledből, hogy szorgalmasan készülsz a szigorlatodra. Csak tanulj édes fiam, külömb ember lesz belőled, mint az apád.
Csak sohse tiltakozzál, tudom én, hogy igazam van. Lump voltam, könnyelmű ember voltam világéletemben. Ha engem be nem dobott volna a mindentudó Isten a Geődhyek közé, ma nem kellene leckeórákat adnia az utolsó Geődhynek. Hej, ha nekem előbb megjött volna a jobbik eszem! Ha én most ülhetnék belé a régi domíniumba!
Mert hidd el édes fiam, hogy nagyon megváltoztam már. Olyannyira, hogy most a komoly munkára adtam magamat. No ne ijedj meg, azért nem hozok szégyent rád. Nem lett belőlem kasznár, téglahordónak se állottam be.
Mikor már minden kötél szakadt, eszembe jutott a vármegye. Elmentem az alispánhoz; hiszen tudod, hogy régi jó cimborám volt mindig. Azt mondtam neki:
— Öcsém, ide azzal a szolgabírósággal! Most már szükségem volna rá.
A jó időkben aranytányéron kínálták a közhivatalt, de akkor nem kellett. Gondoltam, majd ideadják mostan. De az alispán (ó be alattomos fráter!) félrehúzta a száját. Fanyarul kérdezte:
— Aztán tudsz te a közigazgatáshoz?
Már erre méregbe jöttem. Hogy én tudok-e hozzá! Hallod ezt, fiam? Én, aki megtraktáltam valaha az egész vármegyét, aki végigcsináltam annyi restaurációt — hogy én tudok-e a közi-gazgatáshoz! Összeszidtam az alispánt, ő aztán megjuhászkodott egészen és szelíden mondta:
— Hiszen nem is az a baj, hanem hogy most véletlenül nincs szolgabíróság. De írnoknak nagyon szívesen betehetlek addig, amíg jobb akad.
Mit tehettem volna? Elfogadtam. Főképp annak a kedvéért tettem, hogy így Dundus mellé kerültem. Most egy szobában dolgozunk mind a ketten. Ezelőtt azon vetélkedtünk, hogy melyikünknek van sallangosabb fogata. Most pedig azon vetélkedünk, hogy melyikünk tudja sallangosabban papirosra vetni az iniciálékat. Hej, nagyot változtak az idők. Sok szót váltottunk már erről Dundussal.
Csak tanulj édes fiam s ha szerét ejtheted, jöjj le. Azért, hogy szegény ember vagyok, egy-két pohár bor még akad nálam. Majd elbeszélgetünk mellette.
Ölel szerető apád:
Id. Geődhy Dániel de Nagy-Gőde.

(*)

Az öregnek utóbbi időkben nagyon megváltozott a viselkedése. Kéretlenül és egyre nagyobb pénzeket küldött a fiának, de a levelei egyre rövidebbek, méltóságosab

bak lettek (p. 36). A régi elszegényedett, pajtáskodó, kesernyés humorú apából újra a gazdag, fönhéjázó protektor lett, aki gavallérosan küldi a pénzét, de mikor ajándékoz, akkor is parancsol. — Édes fiam! — írta neki. — Mellékelve küldök százötven forintot, mert tudom azt, hogy egy Geődhy nem vallhat szégyent a nevével. Csak költsd el becsülettel és ha elfogyott, írj! Ilyenformán írt neki az édesapja, de semmi változásról nem értesítette, úgy hogy Dani szorongó aggódással látta a pénzküldemények szaporodását és a világért sem nyúlt volna ehhez a pénzhez.

(*)

— Sikerülni fog, ha meghallgatod a szavamat. Láthattad, egy új világ van itt keletkezőben. Hatal-mas paloták nőnek ki a földből és a paloták között élelmes nép tolong. Ennek a sokaságnak még nincs összhangja, zagyva a beszédje, de e zagyvaságban országos változások forronganak. Válaszfa-lak leomlanak, szétkülönített elemek folynak egymásba. Még most nincs színe a keveréknek, de egy új nemzet alapjait mossa össze az ár. Egy új nemzetét, amelynek minden tagja testre erős, lélekre egyenes, elmére művelt, szívre magyar. Ha ereklyének tartogatod a nevedet, amely magyar voltod-hoz köt, én is megbecsülöm. De ha aprópénzre akarod beváltani, akkor elválnak az útjaink. Akkor eredj azokhoz a zsibárusokhoz, akiktől még mindig ki lehet csikarni valamit egy régi címerért.
Dani válasz helyett lehajolt és gyorsan megcsókolta az ősz bíró kezét. Önkénytelenül tette ezt, a hizelkedés szándéka nélkül. Hisz úgy hallgatta nagybátyja beszédét, mint az apostol megnyilat-kozását, amely szavakba öltöztette az ő rejtett, kimondhatatlan vágyait.
Apja a gazdag múltnak temetőőre volt és nem csoda, hogy ő már a friss mezőkre vágyott e temetőből, amelyben csak a visszahozhatatlan múlt bánatos levegőjét szívhatta. „A magam erejéből!“ — ez volt az ő titkos sóvárgása, mint annyi más társának, az új élet e megkoppasztott sasfiókáinak. Az ősi név, amelyet annyi nemzedék viselt büszkén, neki terhére volt, mert csak a jelen sivárságára emlékeztette és bilincseket rakott dolgos kezeire…

(*)

Feri szemére illesztette a monokliját és gúnyosan mondta: — Fekete Samu és neje… ezek persze Schwarcok voltak nemrég? — Nos igen, ha nincs kifogásod ellene. — Ha neked nincs, nekem még úgyse. És kik ezek? Honnan ismered őket? — Az apám bérlője volt a régi időkben, amíg az ő kezére nem szállott a birtokunk. — Szóval gazdagok? Dani felsóhajtott. — Nagyon! Nagyon! — És van leány a háznál? — Egy. Feri fölkacagott. — Hahaha! Te, te óriás egy fiú vagy! Lám, lám, ki hitte volna, hogy ennyi ravaszság férjen meg benned. — De kérlek! — Mondhatom, hogy kitűnő eszme! Fekete, alias Schwarc úr elcsaklizta az apád pénzét, te pedig visszacsaklizod Fekete úrtól a leányával együtt. Engedd meg, hogy ezt elbeszélhessem a kaszinóban!

(*)

„Megvető szemrehányásokkal sanyargatta önmagát, hogy a pénznek lett a kengyelfutója. Kétségbeesetten iparkodott elhitetni magával, hogy az ő hóbortjában nincs része a szerelemnek és hogy az csak a szegény emberek sunyi vágyakozása a gazdagság biztos kényelme után.
De hiába, a rögeszme épp azért rögeszme, mert nem lehet okoskodással, józan ésszel kiölni. Aki szabadulni akar szenvedélyétől, még inkább rabja lesz, mert már a nélkülözés első pillanatában ezerszer csábítóbbnak, édesebbnek fogja látni szenvedése tárgyát.”

Szűcs László felolvasása

A videófelvétel itt tekintehtő meg: https://youtu.be/v5mw6JJ_jyY

Göndör Ferenc – eredeti születési nevén Krausz Náthán – 1885-ben látta meg a napvilágot a Várad-vidéki Bihardiószegen. Fiatalon a századelős Nagyváradi Napló és a Szabadság harcias munkatársa volt. Ady Endre és Bíró Lajos közvetlen szellemi köréhez tartozott.

A váradi kávéházak és szerkesztőségek világából hozta magával azt a meg nem alkuvó, robbanékony és vitatkozó szellemiséget, amely egész későbbi karrierjét is meghatározta.

Később Budapestre költözött, ahol megalapította Az Ember című radikális hetilapot. Az első világháborúban frontriporterként szolgált, a lövészárkok legmélyéről tudósítva a háború borzalmairól.

Élete tele volt éles politikai fordulatokkal és veszéllyel. 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején megválasztották az újságíró-szakszervezet és a sajtódirektórium elnökének. Azonban egyedülálló módon, bátor és önfejű emberként nyíltan szembefordult a proletárdiktatúrával és Kun Béláékkal, amiért halálra keresték. A bukás után Bécsbe, majd Amerikába emigrált, ahol New Yorkban évtizedeken át szerkesztette tovább legendás lapját, Az Embert.

A sors tragédiája, hogy miközben ő a tengerentúlon élt, itthon maradt családját elérte a vészkorszak: felesége, Pogány Ilona a holokauszt áldozata lett. 1944-ben zsidó származása miatt Göndör valamennyi Magyarországon fellelhető könyvét bezúzásra ítélték.

Göndör Ferenc soha többé nem térhetett vissza szülőföldjére. 1954. június 1-jén, 68 évesen hunyt el New Yorkban, távol a bihari tájtól.

A most elhangzó fejezet az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) honlapján fellelhető, A szenvedések országútján. Háborús feljegyzések című, 1916-ban megjelent kötetéből származik. Amikor a front véres valóságában menetelt, lélekben visszatért a boldog békeidők Nagyváradjára, s felidézte egykori kedves tanárát, akivel kamaszként – éppen makacs, vitatkozó természete miatt – emlékezetes összecsapásba keveredett.

Kardeván tanár úr volt az én legkedvesebb professzorom. Abban az időben szerepelt az életemben, amikor még többnyire azt hiszi az ember magáról, hogy okvetlenül lírai költő lesz.

A nagyváradi főreáliskolában tanította a magyar irodalmat az én időmben Kardeván tanár úr. Fiatal ember volt, ideális, nagyszerű tanár, én nagyon szerettem és őszintén tiszteltem. Ő volt az egyetlen tanárom, akit nagyon tehetséges embernek tartottam, olyannak, akitől az iskolán kívül is várni lehet valamit.

Ő volt az önképzőkör tanárelnöke. Ő ült csöndes és finom mosollyal az elnöki székben, amikor én saját szerzeményű, hallatlanul szubjektív költeményeimet igen vegyes hatással fölolvastam. A költeményeimet, amelyeket az egyik bíráló díszkönyvbe írásra, a másik pedig elvetésre ajánlott. Én nem hittem egyik bírónak sem. Én arra gondoltam, hogy az egész társaságban egy ember van, aki tudja, hogy érnek-e valamit ezek a versek, és ez az ember Kardeván tanár úr. Ő csöndes és finom mosolyával ott ült az elnöki székben, és a legnehezebb problémákat olyan kristálytiszta világossággal tudta megoldani. Ha ő magyarázott: szájtátva hallgattuk valamennyien. Nagyon szerettük, nagyon imponált nekünk és nagyon bíztunk benne.

Egyszer azonban konfliktusba keveredtem Kardeván tanár úrral. Fölfogásbeli, hogy ne mondjam, elvi nézeteltérés támadt közöttünk. Én a reáliskola hatodik osztályába jártam akkor. Egy úgynevezett modern naturalista volt akkoriban az író, akire esküdtem, akinek minden szavát mohón faltam, akitől egy költői hajlamokkal terhelt fiatalember minden komikus ifjúi szenvedélyével tanulni akartam.

Mint teljesen vagyontalan diákember, előfizetője voltam az író akkori hetilapjának. Nagyon büszke voltam rá, hogy a lap nyomdájában az én nevemet is rányomatták egy címszalagra, amely minden héten elhozta nekem kedvenc íróm lapját, amelyet elejétől végig többször elolvastam. Kedvenc íróm miatt támadt nekem összeütközésem Kardeván tanár úrral.

Egy magyar írásbeli dolgozat kapcsán tört ki a konfliktus. A dolgozataim rendszerint tetszettek Kardeván tanár úrnak, és én ambicionáltam is, hogy neki tessenek. Az egyik művemre azonban hosszú és lesújtó megjegyzést írt arról, hogy a stílusom épp olyan ellenszenves, mint az író, akitől tanultam. Valóban: gyermekesen affektált soraimon erősen megérzett a mesterem hatása.

És Kardeván tanár úr nem elégedett meg az írásos megjegyzéssel, hanem az egész osztály előtt erélyesen megleckéztetett, hogy teljesen a hatása alá kerültem egy modern írónak. Egyszerűen utánzom azt, holott senkit sem illik utánozni – éppen ezt az írót utánozni pedig külön ízléstelenség.

Én fölpattantam, és önérzetesen odavágtam Kardeván tanár úrnak, hogy én igenis büszke vagyok arra, hogy az írásomon megérzik annak az írónak a hatását. Én dicséretnek tartom azt a vádat, hogy őt utánzom. Igenis, utánozom, igenis tanulok tőle!

Kardeván tanár úr szája szélén megjelent az a bizonyos finom és fölényes mosoly. Nemigen vitatkozott velem. Látta, hogy fanatizálva vagyok, hagyott büszkének lenni.

És én valóban sokáig büszke voltam erre az afféromra – az egyetlenre Kardeván tanár úrral, akit továbbra is nagyon szerettem, s akinek önképzőköri fejtegetéseit ezután is áhítattal hallgattam. Ó, soha vissza nem térő boldog évei a diákkornak, a rajongásnak, az első szerelemnek, az ifjúságnak…

Tasnádi-Sáhy Noémi felolvasása

A videófelvétel itt tekintehtő meg: https://youtu.be/f600KECai5Q

Miklós Jutka (született Militzer Júlia)

Született: 1884. szeptember 7., Berettyóújfalu

Elhunyt: 1976. február 18., Créteil, Franciaország

Miklós Jutka – „A Holnap asszonya” (1884–1976)

A huszadik század eleji modern magyar líra egyik korai női úttörője, a női önrendelkezés és az irodalmi emancipáció bátor alakja. Legnagyobb büszkesége az volt, hogy a pezsgő szellemi életű Nagyváradon, a Pece-parti Párizsban talált rá igazi alkotói hangjára.

Olyan korban alkotott modern, autonóm és az élet teljességét megélő női költészetet, amikor a konzervatív irodalmi közvélemény még idegenkedve fogadta a női hangot a pódiumokon. Pályája kezdetén írásaira és rendkívüli formaérzékére maga Ady Endre és Kaffka Margit is felfigyelt.

Igazi irodalomtörténeti bravúrja az volt, hogy egyetlen női tagként kapott helyet a korszakalkotó nagyváradi A Holnap irodalmi antológiában (1908). Itt olyan meghatározó alkotók mellett képviselte a modern irodalmi megújulást, mint Babits Mihály vagy Juhász Gyula.

Második önálló kötete, az Élet Őfelségéhez (1911) a helyi Sonnenfeld Nyomda gondozásában jelent meg. A könyv a polgári elegancia, a modern életérzés és a szimbolista líra finom összegzése. Versei egy konvenciókat elutasító, autonóm női hang dokumentumai.

Mivel kizárólag az írásból nem tudott megélni, hihetetlenül kozmopolita és önálló életutat járt be. New Yorkban kitanulta a fényképészetet, majd hazatérve Nagyváradon sikeres fotóműtermet nyitott. Később Berlinben némafilmes segédrendezőként dolgozott, a második világháború éveit Marokkóban vészelte át, majd végül Franciaországban telepedett le.

Írásaiban és fordításaiban mindvégig megőrizte a századelő pezsgő, kulturálisan asszimilálódó és Európára nyitott magyar polgárságának semmivel össze nem téveszthető, szabad szellemét.

Az Élet Őfelségéhez verseinek újraolvasása egy eltűntnek hitt nagyváradi kulturális világ hangját is visszahozza közénk.

És az Élet Őfelségéhez e könyv formájában is visszatért Nagyváradra! Köszönjük Rácz Istvánnak a Magyar Irodalmi Zsidó Könyvtárunknak szánt nagylelkű ajándékát.

Élet Őfelségéhez

Irom ez írást tollam vérbe mártva

S bedobom Felséged tovairamló,

Jázminszirmos, aranyküllőkkel ékes,

Hallelujázó, zengő kocsijába.

Jelentem Felség: renegát leszek.

Felség ! jelentem : elpártolok Öntől.

Drága könyektől, olcsó örömöktől.

Felségedet én istenemmé tettem.

Felségedet én oltárra emeltem.

Felségedhez én hymnuszokat zengtem.

Dacos nyakammal a porba hajoltam,

Pogány ajkammal imákat mormoltam,

Szabad lelkemmel – rabszolgája voltam.

És aztán Felség, renegát leszek.

Hűségeskümet visszaveszem Öntől,

Drága könnyektől, olcsó örömöktől.

Leteszem azt egy kegyelmesebb kézbe.

Látom, hogy veri össze csontbokáját

S vigyorgó mosolyra rándul a képe.

                        *

Irtam ez írást tollam vérbe mártva,

S bedobtam Felséged tovairamló,

Jázminszirmos, arany-küllőkkel ékes

Hallelujázó, zengő kocsijába.

Élet Őfelsége válaszol

Én, pazar kedvű, mámoros királyod,

Bíborpalástos, hermelines Fenség –

Olvastam vádló, lázadó írásod.

Éji sirámok hangját eloroztad,

Véreddel írtad, a szívedből loptad,

Súgaras, zengő kocsimba bedobtad.

Én, hermelines, csörgősapkás fenség,

Ki jogart hordok, s bukfencet vetek

Éhes jobbágyom, felelek neked.

                                    *

Igaz, te nékem hű rabszolgám voltál.

Igaz, te hozzám imákat zokogtál.

Igaz, előttem a porba hajoltál.

S igaz – csodadús az én kincsesházam,

Szórjam akárhogy, ki sohse ürül.

Igaz, halomszám hever a kincs nálam.

És néked soha, soha se jutott.

Ha zápormódra zuhogott az árja,

Akkor se jutott koldús-tarisznyádba.

Mert nekem nem kell a te hajlongásod.

Mert nekem semmi a te imádságod.

Mert nekem gyűlölt a te zokogásod.

Nekem kacaj kell, csillogó szemek,

Magukba bízó, felemelt fejek,

Dagadó izmu, öklöző kezek.

Nekem tülekedés kell, vad tusa.

Merész játéka megfeszűlt izomnak,

S harci dalok lüktető rithmusa.

Nekem mámor kell. Izzó kavargása

Csókos, szerelmes gyönyör-orgiáknak,

– Engemet így imádnak.

Én gyűlölöm a gyáva álmodókat,

A könyfátyolos, tétlen epedést,

Az örök várást, örök remegést.

Ha volna kincsem százezerszer ennyi,

Akkor se dobnék egy fillért neked.

S hogy föllázadsz? Hogy renegát leszel?

Hát egy koldús jobbággyal kevesebb.

                        *

Én hermelines, csörgősapkás fenség,

Ki jogart hordok, s bukfencet vetek

Lázadó szolga, feleltem neked.

Rézműves Róbert felolvasása

A videófelvétel itt tekintehtő meg: https://youtu.be/-QiS0Y8VgPw

Avigdor Hameiri: A név, amely mögött egy váradi kulturális múlt is rejtőzik

Avigdor Hameiri neve első hallásra valóban úgy hangzik ezen a listán, mint egy távoli, külföldi szerzőé — pedig ekkorra már valóban az is volt. A látszat azonban csal: e név mögött egy ebből a kulturális közegből kinőtt alkotó rejtőzik, akinek váradi gyökereiről majd egy következő alkalommal — remélhetőleg 2027. február 9-én — beszélünk bővebben, Madách Az ember tragédiája 5. színének az ő fordításában készült, egykori váradi héber bemutatója kapcsán.

Életrajzi sarokpontok

Születési neve: Feuerstein Avigdor Menahem (Albert)

Életút: 1890 Ódávidháza – 1970 Tel-Aviv (Izrael-díjas alkotó)

Kivándorlás: 1921-ben érkezett Palesztinába

Irodalomtörténeti súlya: a modern héber irodalom és színházi nyelv egyik megteremtője. Nemcsak költő és műfordító volt, hanem a modern héber kabaré és színházi nyelv egyik alapítója.

Mit jelent a neve? Egy költői játék a tűzzel és a fénnyel

Mielőtt teljesen új, közel-keleti identitást vett volna fel, Feuerstein Albert — a korszak szokásaihoz híven — először magyarosítással próbálkozott: Kova-Feuerstein Albert. Később ezt a motívumot vitte tovább héber nevében is: a „meir” szó jelentése fényt árasztani, világítani. A Hameiri név így körülbelül azt jelenti: „a fény embere”, „fényhozó”.

Az Avigdor hagyományos bibliai név.

„Árnyékként a mester nyomában” – Hameiri és Ady személyes kapcsolata

Nem csupán arról van szó, hogy Hameiri szerette Ady költészetét — ők ketten személyes, közeli kapcsolatban álltak. A fiatal Feuerstein Albert a századelő bohém Budapestjén újságíróként mozgott. Alig húszévesen került be a New York és a Meteor kávéház asztaltársaságaiba, ahol Ady Endre volt a törzsvendég. Izraeli visszaemlékezéseiben és A daloló máglya című kötetében megrázóan vall arról, hogy fiatalon szinte árnyékként követte Adyt, akit mesterének tekintett.

Hameiri számára Ady nemcsak zseni volt, hanem egyenesen „modern zsidó próféta”. Ezt bizonyítja az is, hogy már 1912-ben megírta híres tanulmányát Ady és a Biblia címmel a Múlt és Jövő folyóiratban, ahol kimondja: Ady imái a zsoltáros Dávid király lelkének folytatásai.

Amikor 1921-ben felszállt a Jafába tartó hajóra, zsebében az Ady-kötetekkel, úgy érezte: szent küldetése, hogy a Pece-parti Párizs és a budapesti kávéházak világát átmentse Új-Izraelbe.

Tőle most nem saját szövegeket olvasunk — azok is megtalálhatók a Könyvtárunkban, Schill Beáta adományának köszönhetően —, hanem Ady-fordításaiból adunk elő kettőt héberül.

Mindkettő szorosan kötődik ehhez a házhoz:

 A mi gyermekünk.

A bélyeges sereg (1907)

Krisztus szent árnya s Heine ördög-arca
Táncolnak előttünk az uton.
Hull, hull a szitok, a röhej, a sugár.
Szaladnak a bélyegesek
S egy nagy csillag van a homlokukon.

Választott fajzat: messze előtte
Bitós, szomoru hegyek
S ők mennek rongyoltan, szórtan, bélyegesen.
Bús ördögök, szent mordály-égetők,
Én veletek megyek.

Véretek, ha idegen is százszor,
Mégis az enyém, az enyém,
Véres ajkakkal mézes asszonyaitok
S nyitott szívvel baráti, hű fiúk
Átöntötték belém.

Büszke kárhozók, eldobhattok százszor,
A lelkem százszor utánatok oson.
Örök bolygók, örök riasztgatók,
Idő kovászai, megyek én is veletek
Bélyegesen, csillagoson.

Miénk ez a könnyes, nagy Élet.
Kórágyon és kereszt alatt
Hajrá, hajrá a Jobb felé.
Én csúnya, sárga-foltos seregem,
Futok veled és megáldalak.

A mi gyermekünk (1906)

Bús szerelmünkből nem fakad
Szomorú lényünknek a mása,
Másokra száll a gyermekünk,
Ki lesz a vígak Messiása,
Ki majd miértünk is örül.

Ha jönnek az új istenek,
Ha jönnek a nem sejtett órák,
Valamikor, valamikor
Kipattannak a tubarózsák
S elcsattan hosszú csoda-csók.

Mások lesznek és mink leszünk:
Egy napvirág-szemű menyasszony
S egy napsugár-lelkű legény.
A tubarózsa illatozzon
S áldott legyen a mámoruk.

S áldott legyen, ki: te meg én,
Ki az övék, kiért mi sírtunk,
Kit forró lázunk eldobott,
Öleltetőnk, kit sohse bírtunk,
Ki másoké: a gyermekünk.

Kit napvirág és napsugár
Új igére, új dalra termett,
Áldott legyen, ki eljövend,
Az idegen, nagyálmú Gyermek,
Kit küldtek régi bánatok.

Simon Judit felolvasása

A videófelvétel itt tekintehtő meg: https://youtu.be/BDQarGqKHxY

Emőd Tamás – eredeti születési nevén Fleischer Ernő – 1888-ban látta meg a napvilágot a Várad-közeli Berekböszörményben (p. 1). Jómódú nagyváradi polgárcsalád gyermekeként már a Pece-parti Párizsban nőtt fel, középiskolai tanulmányait a helyi premontrei szerzeteseknél végezte, akiknek egyik kedvenc tanítványa volt. Még érettségije előtt állt, amikor a korszak neves szerkesztője, Kiss József felfigyelt a tehetségére, megjelentette első verseit A Hét című folyóiratban, és az ő javaslatára vette fel a fiatal Fleischer az Emőd Tamás írói nevet Váradra visszatérve beiratkozott a jogakadémiára, miközben a Nagyváradi Napló harcias vezércikkírója és belső munkatársa lett. Ady Endre közvetlen baráti és szellemi köréhez tartozott; alapítóként és állandó szerzőként tündökölt a modern magyar irodalom mérföldkövének számító, 1908-ban megjelent A Holnap című antológiában.

Később Budapestre költözött, ahol Nagy Endrével, a magyar kabaré atyjával karöltve kulcsszerepet játszott az új színházi műfaj megteremtésében. Kivételes dramaturgiai érzékét és művészetét bizonyítja, hogy az Andrássy úti Színház és a Blaha Lujza Színház művészeti igazgatójaként is dolgozott. Rendkívül termékeny alkotó volt: könnyed sanzonjai, kupléi és finom humorú egyfelvonásosai a pesti éjszakai élet és színházi kultúra ünnepelt alakjává tették.

Bár a csillogó fővárosi színházi világ szippantotta be, Emőd Tamás mindvégig Nagyvárad költője maradt. Élete végén a súlyos beteg művész visszatért a gyökereihez. A sors különös kegyelme, hogy 1938 szeptemberében, 50 évesen bekövetkezett halálával még a faji törvények és a deportálások borzalmai előtt távozhatott az élők sorából. Szeretett városa, Nagyvárad földjében lelt örök nyugalomra, még azelőtt, hogy a vészkorszak elpusztította volna azt a pezsgő kulturális világot, amelyet ő teremtett.

Ez a szöveg a Brassói Lapok: Lássuk (és itt egy erdélyi város neve következik, mint például:) Nagyváradot sorozatában jelent meg 1935. március 27-én a 8. oldalon, amit Gábor István szerkesztett.

Egy nagyváradi álláshalmozó intim vallomásai

Budapesti újságíró járt itt Nagyváradon és felhívta figyelmemet a nagyváradi álláshalmozóra. Elmesélte, hogy találkozott vele és miket mondott. Kértem, írja meg a Lássuk Nagyváradba. Jó keresztmetszetet ad Nagyvárad életéből.

Valamikor remek állása volt és egy még remekebb nője, akiért fél Nagyvárad irigyelte. Elhagyták mind a ketten, az állása is és a nő is. Most a kávéházban ül és állást halmoz. A múltjából csak a kamáslija maradt meg. A szája zárójelben van, két keserű straf húzódik végig a bajusz vonalától délre, a kissé előreugró állkapocs felé. A ruhája fényes, a keze remeg és homlokán annyi straf van, mint egy Gabelsberger–Markovits rendszerű gyorsírási füzetben.

Az álláshalmozó több helyről kap pénzt. Kissé elhasznált társadalmunk rákfenéje ő, aki másnak a szája elől eszi el a falatot. E percben egy feketét iszik el a más szája elől, két cukrot tesz bele és vall nekem.

Miből él? Hogyan lehet állást halmozni egy váradi kávéházban? Hány helyről adódik össze sovány keresete, mennyit visz haza a mamájának, aki jobb napokat látott és cukorra hajlamos?

Sóhajt egyet, összeráncolja a homlokát, amely ebben a pillanatban egy elemi iskolai számtanfüzetre hasonlít, olyan kockás, vonalas és szögletes.

– Ma gazdasági válság van, szerkesztő úr. Ma az ember örül, ha előkaparja nagynehezen valahunnan a betevő falatot. Én naponta 100–150 lejt keresek, de ne gondolja, hogy egy helyről kapom ezt a sok pénzt, bizony több helyről fizetik ki és ezért vagyok én álláshalmozó.

A főfoglalkozásom, hogy zálogcédula-kölcsönüzleteket közvetítek. Ez nagyon nehéz üzlet. Jön egy úr, aki becsapta az óráját a zálogházba, kapott rá hatszáz lejt. A hatszáz lejt ezelőtt két héttel kapta meg és most sürgősen szüksége van pénzre, mert ki akar utazni a szomszéd községbe, ahol egy tiszttársa lakik, akit meg akar vágni. Elhozza hozzám a zálogcédulát. Én átveszem.

Megnézem, megszagolom, meggyőződöm róla, hogy nem-e hamis, azután azt mondom, hogy jöjjön el egy óra múlva, addig elintézem. A pasas elmegy, én átadom a zálogcédulát egy tőkés barátomnak, aki ötezer lej vagyon felett rendelkezik korlátlanul. A barátom kijelenti, hogy hajlandó erre a cédulára száz lej kölcsönt adni. Átveszem a pénzt, átadom a cédulát és várok. Erre jön a pasas, átadok neki a száz lejből 80 lejt, hogy menjen ki a közeli faluba a tiszttársához. Én 20 lejt kerestem. Adok egy írást, hogy a cédulát 130 lejért nálam bármikor megkaphatja.

Most van húsz lejem. Villanyosra ülök és már az előző nap beszerzett címlistámmal megindulok azokra a helyekre, ahol ma árverés lesz. Ott van néhány hiéna is. Harminc tétel kerül eladásra. A pamlagokat veszik, mert az jó cikk. Kérem, ma kidobják az ágyakat és pamlagokat vesznek, széles pamlagokat. Folyik az árverés. Szóba kerül egy lestrapált pamlag, kikiáltási ár 300 lej. Mire én elkiáltom magam: 330. A főhiéna megkérdi, hogy komolyan pamlagot akarok-e vásárolni. Azt mondom, hogy igen. Erre a főhiéna ad hatvan lejt, hogy menjek a fenébe és ne zavarjam az ő köreit. Zsebemben a hatvan lejjel tovább állok.

Az ebéddel már nincs baj. Veszek spenótot, fél kiló húst, két narancsot és viszem haza a mamának. Mama megcsinálja az ebédet, adok neki még harminc lejt mosásra és elmegyek megint a kávéházba. A kávéházban már kártyáznak. Ott van X. ékszerész, aki húsz lejt fizet nekem, csak azért, hogy két óra hosszat drukkoljak neki. Becsületesen ledrukkolom a húsz lejt. Az ékszerész veszít és én átmegyek a rexezőkhöz fogadni. Eredmény: harminc lej. Fogadok öt, tíz lejekbe a bíbicekkel, hogy a Kocsis lökése sikerül. Rendszerint eltalálom és nyerek. Kocsis rendszerint sikerül. Kocsis az én védangyalom. Ugyanő megkér, hogy vigyek át egy levelet az egyik klubba egy ismerősének, mert ő nem mehet be abba a klubba, ki van tiltva. Tizenöt lej. Kabát nélkül megyek át a klubba, ahol átadom ismerősének a levelet és azonnal meg is vágom öt lejre. Ő viszont azt üzeni Kocsisnak, hogy dögöljön meg. Visszajövök kabát nélkül, átadom az üzenetet, leülök és rendelek egy kávét. Kocsis nem döglik meg, de egy új megbízása van, hogy telefonáljak mint orvos egy ügyvédi irodába, hogy ő súlyos beteg és ezért, sajnos, az ezer lej megfizetésében akadályozva van. Mire az ügyvéd telefonon azt üzeni Kocsisnak, hogy egy csirkefogó és hogy fel fogja őt jelenteni. Átadom az üzenetet. Kocsis fölényesen mosolyog és ad tíz lejt. Kijelenti, hogy este még szüksége lesz rám. Jöjjek tizenegykor pontosan vissza.

Tizenegyig még rengeteg időm van. Addig a következő üzleteket csinálom:

   1. Vörös Pista mögé állok és römi közben jelzem Mészárosnak Vörös Pista lapjait. Tizenöt lej és három Marasesti cigaretta.

   2. A főpincér megkér, hogy tartsam szemmel azt az úriembert, aki hemendegset rendelt és egy üveg bort. Öt lejt ezért leír a feketémből.

   3. Kunszt bebújt a toalettbe, mert az ablakon keresztül meglátta a feleségét és a kislányát. Véletlenül találkoznom kell Kunsztnéval és elmondani neki anpasszan, hogy a férje nem is volt itt. Az állomás felé láttam, ahol gabonaügyben tárgyal. Kunsztné megnyugodva távozik. A kislányt megcirogatom és négy lejt adok neki, hogy vásároljon cukrot magának. Kunszt adós marad a honoráriummal, de jó pénz, a Kunszt még egy vassal sem maradt nekem lógva.

   4. Nyolc előtt két perccel egy úr, aki alsózik, húsz lejt ad nekem, hogy hozzak neki felvágottat és töpörtyűs pogácsát, mert az üzleteket bezárják. Kereset: két darab töpörtyűs pogácsa, amelyet hazaviszek a mamának, mert szereti.

   5. Osztálytársamtól, akivel egy padban ültem és aki a fúvószenekarban fúj, kérek tíz lejt kölcsön. Ad.

   6. A főpincér felesége bejön a kávéházba és el kell neki magyaráznom, hogy mi az a Staviszky, miért lőtték le és hagyott-e valamit a barátnőjének. Staviszky nevében egymillió dollárt adok a barátnőnek, mire a főpincér felesége kijelenti, hogy az a nő el van látva, ma csak a rossz nők boldogulnak, nem érdemes tisztességesnek lenni. A főpincér felesége elhatározza, hogy ezentúl nem lesz tisztességes. Kilencvenhat kiló és hozzáképest az elhízott kacsásasszony egy mondén nő. Ma nem kell feketét fizetnem, mert a főúr meghálálja, ha valaki szóba áll a feleségével.

   7. Mimi, a Sugár barátnője, aki általam figyelteti a kövér Sugárt, harminc lejt ad, mert bemondtam, hogy a barátját kocsiban láttam a kenyereslánnyal, akit egyébként özvegy Weinréb Salamonnénak hívnak, de a kávéházban Tini a neve.

   8. Segítek rábeszélni egy naiv vándort, hogy vegye meg Zilahy Lajos összegyűjtött munkáit, pikáns képek és disznó viccek vannak benne. Az aláírt megrendelőlapja után kapok ötven lejt a könyvügynöktől, aki békében főhadnagy volt. De mindenki főhadnagynak szólítja.

   9. Megyek haza a mamához. Már lefeküdt. Panaszkodik, hogy fáj a lába. Mamám nem baj, még szép vagy és fiatal. Jövő hónapban minden rendben jön. Állást kapok. Klein ígérte, aki a Matild néni rokona. Félórahosszat hazudok még a mamának, aki lassan elalszik és olyan boldog mosoly van a szája szélén. Lábujjhegyen kimegyek, mert Kocsis már vár a kávéház előtt…

Ismerősöm, az álláshalmozó feláll. Már kiitta feketéjét. Felkel, mert valami üzleti dolgát kell elintézni.

– Látja, drágám, még ma is meg lehet élni. Én boldog vagyok. Nekem nincs semmi bajom, én keresek. Éjszaka gyalog megyek haza és sajnálok mindenkit. Kiegyensúlyozottan kell élni, szerkesztő úr. Holnap reggel azt fogom hazudni az anyámnak, hogy főtitkár leszek egy biztosítótársaságnál. És anyám el fogja hinni. Éjszaka minden rendőr szalutál nekem és én vígan köszönök vissza és kezet szorítok a házmesterrel, akinek a kislánya kanyaróban fekszik. Boldog ember vagyok. Bírom a munkát és részemről füttyentek a gazdasági válságra.

Meleg Vilmos felolvasása

A videófelvétel itt tekintehtő meg: https://youtu.be/D6IniyG6h_Q

Kenéz Kurländer Ede (1885–1953)
magyar újságíró, szerkesztő, a nagyváradi sajtó egyik jellegzetes alakja.
Legnagyobb büszkesége az volt, hogy nagyváradinak vallhatta magát – akkor is, amikor élete nagy részét már Budapesten töltötte. A századelős Nagyvárad kávéházi és szerkesztőségi világa formálta: ott tanulta meg azt a vitatkozó, fanyar, mégis jóindulatú hangot, amely egész pályáját meghatározta.
Pályáját Ferenc József korában kezdte, amikor saját lapot szerkesztett Nagyváradon – szenvedélyből, nem megélhetésből. Vagyonának jelentős részét ráfizette erre a hivatásra, de soha nem bánta: ő volt „a szerkesztő úr”, aki azért született, hogy lapot csináljon.
Később Budapesten folytatta munkáját, és országos hírnevet szerzett a ,,Szombat” című hetilappal. Leghíresebb rovata, az „Olvasom, nem olvasom” évtizedeken át a magyar zsidó közélet egyik legfontosabb kritikai fóruma volt. Hétről hétre bírálta a zsidóellenes sajtó támadásait, a felekezeti vezetők döntéseit, és figyelte a világ zsidóságának sorsát. Írásaira jellemző volt a fanyarság, kiábrándultság, segíteni akaró elégedetlenség és jóindulatú kritika – a hétköznapok hegedűsének hangja.
Szenvedélyesen foglalkozott bibliakritikával, és élete főművének egy nagy bibliai tanulmányt tekintett – amelyet végül soha nem írt meg. A magyar zsidó felekezeti újságírás utolsó nagy alakjaként tartották számon.
Élete utolsó éveit szerény körülmények között, magányosan élte, de szellemi érdeklődése és vitatkozó kedve mindvégig megmaradt. Halála előtt azt kérte: ha már nincs fia, aki kaddist mondjon érte, legalább egy rövid nekrológ emlékezzen meg róla Jeruzsálemben.
A következő szöveg a Kecskeméti Vilmos szerkesztette Zsidó naptárak, évkönyvek 1929-1930, Emlékek avarján fejezetben olvasható.
DR. KENÉZ KURLÄNDER EDE: NAGYVÁRADI ORTHODOX HANGULATOK
Ajánlom jelen sorokat Frankl Adolfnak, az orthodoxia elnökének, aki néhai Alfonz bátyám tanulótársa és jó barátja volt és tudtommal emlékét ő is kegyeletesen őrzi.
„Ve-is Rofóel onov meód”.
Orthodox emlékeim főként arra vonatkoznak, ami velem, családommal és szűkebb környezetemmel kapcsolatosan történt. Ezért nem írom meg ezeket a „Szombat”-ban. Most is csak Kecskeméti Vilmos kedves kollégám rábeszélésére mondok el néhány epizódot megboldogult apám életéből.
Ha akaratlanul is kénytelen vagyok édesapámat dicsérni, mentségemül szolgáljon, hogy ezzel magamat kicsinyítem, mert joggal vetődik fel a gáncsoló kérdés, hogy ilyen apának különb fia is lehetett volna. Hogy ki és mi volt Kurländer Rafael, azt írja meg más, ha érdemesnek találja, én csak három epizódot akarok megörökíteni ez alkalommal.
Szembetegség támadta meg egy alkalommal és az a veszély is fennforgott, hogy örökre elveszti látóképességét. Megdöbbent, hogy az örök éjszakában minden szellemi táplálék nélkül marad és ekkor elhatározta, hogy a „Misna” egy kötetét betéve megtanulja, hogy a Tórával való foglalkozást semmi körülmények között ne kelljen feladnia. Felváltva olvastuk fel neki az egyes Misnákat és már néhány hónap múlva betéve tudta a II. kötetet, melyet mindennap elrecitált. Később a betegség javult, egyik szemét megmentették, de azért ezt a szokását fogadalom nélkül haláláig minden nap megtartotta. Üzletben, utcán, ima előtt, ima után; olyan nap nem volt, mikor ő a Misna II. kötetét el ne mondta volna.
Nagyváradon a kongresszus utáni időkben közös volt a Szentegylet és ez a körülmény gyakran torzsalkodásokra adott alkalmat az orthodoxok és a neológok között. Az orthodoxok számszerint túlsúlyban voltak, de az üléseken a neológok domináltak. Övék volt a vagyon, a közéleti tekintély, a világi tudományokban való jártasság. Alkalmilag reformot célzó indítvány került tárgyalás alá, országoshírű kapacitások támogatták a neológok indítványát és dr. Berkovits Ferenc beszéde után egészen biztos volt, hogy a neológok álláspontja győzni fog.
Ekkor azonban felállott Kurländer Rafael és beszélni kezdett: „Sekec tesevalcenú, ve-táév tetavenú…”
Mindössze négy szót mondott, de lelkének felháborodása percekig tartó hangos zokogásba tört ki. Ez a zokogás azonban a legszebb beszédnél is nagyobb hatást váltott ki. A neológokat is meghatotta az igaz zsidó szív őszinte kitörése, a hagyományos meggyőződés szent megnyilatkozása.
Néhány percnyi néma szünet után az elnök kijelentette, hogy az indítványt egyhangúlag leveszik a napirendről.
Végül egy sírfelirat történetét akarom elmondani. Fiatalon elhunyt Alfonz bátyám, 17–18 éves korában, az átlagot nagy mértékben túlh aladó tudást és ismereteket sajátított el a zsidó tudományokban. Nagy szorgalma és éles esze azt a reményt ébresztette a boldog apában, hogy fia valamikor „nér Jiszróel”, a zsidó hitélet nagyjai közt fog helyet foglalni. Másként történt. Betegség támadta meg a tüdejét, kénytelen volt éveken át a déli vidék forró napsugaraiban gyógyulást keresni. Közben cserbenhagyta a hebraikát, kizárólag világi tudományokkal foglalkozott, sőt az eset jobb megértése céljából nem hallgathatom el, hogy a rituáléknak is hátat fordított.
A telet Kairóban szokta volt tölteni, ahol akkoriban a pénzügyminiszteri tárca a váradi származású Blum pasa kezében volt, akinek meghívására a minisztériumban tisztséget vállalt. Ott maradt egy alkalommal a nyári hónapokban is, mikor az európaiak a trópikus éghajlat forrósága elől hűvösebb tájékokra szöknek és ez az irtózatos hőség annyira lerontotta egészségét, hogy kénytelen volt hazajönni, de már későn, mert rövid néhány hónap után meghalt.
Az apai szív kétszeres fájdalma nem ismert határt és saját maga készítette versben sírta el fájdalmát a sírfeliraton. Héber nyelven zokogta el, milyen nagy reményekre jogosított fiatalsága, melyet megirigyeltek a rossz szellemek, hálót vetettek ki neki és mindaddig fogva tartották lelkét, míg az felszállt a magasba. Ez a sírfelirat jellemzi legjobban a szerző apát. Őszinte nyíltság, mely Isten és ember előtt tisztán áll, szerény, halk hangon, de sisak nélkül mondta el hibáit és hangos szóval hirdeti Istenben való hitét és a megnyugvást a megváltozhatatlan felsőbb rendelkezésben.
A vers első részében dicséri fia tehetségét és szorgalmát, majd beismeri a bűnt, de olybá tünteti fel, mintha a Sátán megirigyelte volna az apa kincsét és farkasvermet ásva megejtette a fia lelkét. Védőbeszéd is akar lenni a középső rész és ebből meríti a reményt, hogy az elhunyt lelke mégis csak felszállt a magasba.
(Zor, Zurim, és Zor. Áron gyermekei is a Zor ral kapcsolatosan estek bűnbe…)
Mikor a spanyol zsidók kénytelenek voltak elhagyni szülőföldjüket, sokan magukkal vitték az ősök sírkövét. Én, mikor eltávoztam Váradról, a sírköveket otthagytam, csak e sírfelirat másolatát hoztam magammal, mint egy nemesi levelet. Hogy fiam és a későbbi nemzedék örökre emlékezzék: volt nekünk egy ősünk, jámbor és istenfélő, és akinek főerényeként azt lehet mondani: „Vehuis Refuél unov mead…”
És ha megszakad is a lánc egy, esetleg két nemzedéken át, de örökre soha. Minden erőmből azon vagyok, hogy a Tóra tudomány ne vesszen ki a családban.
„Ve-ló jomúszú mi-pícho u-mi-pí…”
A héber nyelvű sírfelirat magyar fordítása:
Itt nyugszik Ábrahám, a tiszteletre méltó Ráfáél fia, Kurländer.
Isten törvényében és rendelkezéseiben mélyen elmerült. Nagy elmélkedéssel foglalkozott, éjjeleit nappallá tette, napokon és éveken át. Alámerült a hatalmas vizek tengerébe, és felhozta a vizet, a hűséges vizeket. Elmélyült és kiszélesítette tudását, és gyöngyöket hozott fel a rejtett mélységekből. Idegenek féltékenyek lettek rá, hálókat és csapdákat vetettek neki, míg végül az angyalok erősebbnek bizonyultak, és lelke a magasba gyűjtetett. Szerdai napon halt meg, és csütörtökön temették el, Tévész hónap ros-chodesén újholdján, 1902-ben. Legyen lelke bekötve az élet kötelékébe.

Fried Lujza Noémi felolvasása

A videófelvétel itt tekintehtő meg: https://youtu.be/mw9f9Lyz4jU

Zsolt Béla az egyik legnagyszerűbb magyar közéleti újságíró, akinek életműve újságíró-nemzedékekre hatott, és hat ma is. Bátor citoyen és igazi hazafi, jogvédő polgári demokrata, aki a parasztság felemelkedésének útját is a polgárosodásban látta. Költőként kezdte, majd regényíróként, briliáns publicistaként és memoárszerzőként alkotott máig maradandót. Kilenc koffer című visszaemlékezése szociografikus társadalmi áttekintésével, irodalmi stílusával, filozófiai betétjeivel tűnik ki a hazai holokauszt-emlékezések közül. 1895-ben született, és ma 75 éve, 1949. február 6-án hunyt el. A munkaszolgálatban agyon akarták verni, és bár túlélte, az ott szerzett sérüléseibe pár évvel később, mindössze ötvennégy évesen belehalt.

Zsolt Béla volt Heyman Éva mostohaapja.

„A Kilenc koffer Zsolt Béla főműve, amelyben összeérik stílusművészete, szépirodalmi igénye és újságírói alapállása. A könyv kettős memoár, két idősíkot váltogat. Zsolt egyrészt a nagyváradi gettó kórházába zárva dokumentálja az Auschwitzba való deportálásra váró vidéki magyar zsidóság drámai napjait 1944-ben. Másrészt visszaemlékezik munkaszolgálatban töltött hónapjaira a téli Oroszországban.”

Sükösd Miklós – médiakutató, szociológus, a Koppenhágai Egyetem docense

Péntek Orsolya – képzőművész, író.”

Zsolt Béla (Komárom, 1895. jan. 8. – Bp., 1949. febr. 6.): költő, publicista, író. Egy.-i tanulmányait Bp.-en végezte. Az I. világháború után, 1918-ban Nagyváradon kezdte újságírói működését. Munkatársa volt a Nagyváradi Naplónak, a Nagyváradnak és a Nagyváradi Estilapnak. 1920-ban szerk. a Tavasz c. irodalmi folyóiratot. 1921- től a bp.-i Világ. munkatársa. 1933-tól az Újság c. napilap főmunkatársa és 1929-től a Toll c. radikális hetilap főszerk.-je. Szépirodalmi műveivel kisebb sikereket ért el, mint publicisztikájával. Olvasóközönsége főleg a liberális polgárság volt. A rendszer népellenes és antiszemita intézkedéseit támadó polemikus cikkei általában a haladó körökben tekintélyt szereztek nevének. 1944 tavaszán munkatáborba vitték, onnan Bergen-Belsenbe, majd Kastner Rezső segítségével Svájcba jutott. Innen tért haza. 1945 után haláláig a Haladás c. polgári radikális hetilapot szerk. A Magyar Radikális Párt ogy.-i képviselője volt és támogatta a népi demokratikus átalakulást. Küzdött a többpártrendszer fennmaradásáért. Műveiben kitűnő megfigyeléssel, metsző íróniával támadja az erkölcsi és anyagi züllést, a fasiszta elembertelenedést, a népelnyomást. – F. m. Forgószél (színmű, Nagyvárad, 1919); Hiába minden (versek, Nagyvárad, 1921); Igaz könyv (versek, Bp., 1924); Házassággal végződik (r., Bp., 1926); Erzsébetváros (színmű, Bp., 1928); Gerson úr és neje (r. Bp., 1930); Kínos ügy (r., Bp., 1935); A dunaparti nő (r., Bp., 1936); Villámcsapás (önéletrajz, Bp., 1937); Kakasviadal (r., Bp., 1939); Tanulságok és reménységek (cikkek, Nagyvárad, 1942); Napraforgó (r., Bp., 1943); Nemzeti drogéria (színmű, 1947); Kilenc koffer (r., Bp., 1947). – Irod. Kosztolányi Dezső: Zs. B. (Nyugat, 1923); Németh László: Zs. B. (Tanú, 1932); Komlós Aladár: Zs. B. (Szép Szó, 1936); Illés Endre: Krétarajzok (Bp., 1957); Bóka László: Arcképvázlatok és tanulmányok (Bp., 1962); Kellér Andor: Déli posta (Bp., 1964); Komlós Aladár: Elfelejtett arcok (Élet és Irod. 1965. 35. sz.).

Zsolt Béla – Kilenc koffer

Most itt fekszem a matracon, a templom közepén, a frigyszekrény tövében. A lámpa, amelyet  tegnapelőtt este tintával festett kórházi-kékre Németi főorvos, hol kigyullad, hol kihuny. Kinn, a városban zavarórepülés van, de bennünket nem érdekel. A csillag, a bélyeg, nemcsak az élet kedvezményeiből zár ki bennünket, de félelmeiből is. Nem félünk a légitámadástól, semmiféle halálnemtől. A halottak itt hevernek mellettem, jobbról-balról a matracokon a kómás cukorbetegek, az anginások, a galoppierenderek, az urémiások, akikkel az utolsó hetekben már nem törődött senki, s az öngyilkosok, akiket éjjel-nappal szakadatlanul hoznak be hordágyon, rendszerint párosan, s többnyire orvos házastársakat, mert nekik volt kéznél mérgük, s pontosan tudták adagolni.

A szörnyű WC mellett van ugyanegy mosókonyhából lett hullakamra, de már tegnap fél tucat meztelen viaszláb lógott ki a félig nyitott ajtón. A csendőrök nem engednek temetni.
„Majd egyszerre valamennyit!” – mondja jeges humorral a csendőrezredes – s a hullák egyre gyűlnek. Két meztelen gyerekhulla tetőzi a dombot, amely a mennyezetig ér.
Ezért rekedt a templomban kilenc halott férfi és nő, a fülledt melegben bomlana körülöttem. Matracszomszédom is, Niszel bárcsi,az öreg bőrös milyen nehezen ment el – orvosa szerint otthon, normális körülmények között másodperc alatt békésen lefordult volna a szépről a családja körében, mert a szívbaja tíz év óta úgynevezett „szép halállal” kecsegtette.
S ennyi cepekedés után itt, a wisznice csodarabbi templomában, amely most a gettó kórháza, másfél napig pöfögött nyitott szájjal, ütemesen, mint a favágó telep kis gőzgépe. Az egész terem unta már a szerencsétlent, a műkedvelő ápolónők rosszallóan csóválták a fejüket, s három türelmetlen beteg, aki kiszemelte magának a matracát a frigyszekrény közelében, közelebb az ablakhoz, negyedóránként szemlét tartott, s faggatta a kábultan ténfergő orvost: mennyi van még hátra az öregnek. Végre tíz óra tájban meghalt, de nem vitték ki, neki sem volt helye, a hullakamrában. A három beteg, aki a matracát meg akarta kaparintani, mezítláb, ingben és gatyában mégis összeveszett az utódláson. Aztán megelégedtek azzal, ahogy megosztoznak a holmiján: posztómamusza maradt az öregnek, barna plédje és saját ágytála – ki-ki elosont vele a kék sötétbe.
Az ápolónők szétrebbennek, és újra összebújnak a sarokban. Polgárlányok, úrilányok nem tanulták a mesterséget, de tülekedtek érte, mert aki feltűzte az ápolónő főkötőjét, szabadon mászkálhatott a gettóban. A többi lány a piszkos, idegen szobákban füllett tizenhatodmagával, s az ablakoz sem mehetett: a csendőrnek joga volt használni ellene fegyverét. Itt, a csodarabbi kétemeletes nagyudvaros templomában szabadabb, derűsebb volt a gettó. A matracokon mosdatlan, saját szennyükben fetrengő betegek pöfögtek, lihegtek, jajongtak, imádkoztak és káromkodtak, s az első két napon roppant sok baj volt velük: mosdatni kellett őket, ágytálat, klistéjt vinni, hőmérőzni, sőt priznicelni is. Az első két napon az orvosok is teljes erővel harcoltak: injekcióztak, öngyilkosok gyomrát mosták, sőt, operáltak is, s fenn, az emeleten gondosan levezették a szülést. Aztán elterjedt a hír, hogy a gettót elviszik. A bekerített városrészt átszelő iparvágányra betoltak harminc vagont. Ekkor az orvosok meginogtak, szórakozottak lettek, el-elmaradoztak, naponként többször hazaszöktek a családjukhoz, nyilván, hogy megtárgyalják: nem lenne-e jobb a családírtás. Az ápolónők pedig elszállingóztak, vagy kiültek a hosszú padra, közel a hullakamrához. Tiszták, jól fésültek és csinosan öltözöttek voltak, sőt férfiak gyűltek köréjük, mint a sétatéren. A beszélgetés mulattató volt, mint odakint, de jóval vaskosabb, mert a lányok két nap után túlozták a felszabadult, beavatott professzionistát, aki minden testi titokkal piszokkal érintkezik.
Amikor tehát a matrac várományosai Niszel bácsi hulláját kirabolták a sötétben, a lányok szétrebbentek és újra összebújtak. Aztán a egyik kiváltott csoportból és imbolyogva megindult a frigyszekrény felé. Magas szőke, kicsit kancsal, húszéves szép lány volt, megállt a matracomnál és leguggolt a szélére.
– Hirschler úr – suttogta. – Most volt itt az a barátságos csendőr. Megmondta, hogy holnap kezdik kiverni az emberekből, hogy hova dugták az ékszert. ABC-rendben kezdik, az apám B betűs.
– Maguk is eldugtak valamit el?
– El. Az apámnak magas vérnyomása van. Nem bír el egy ütést sem.
– Talán okosabb lenne megmondani, hogy ne bántsák.
– Akkor is megverik!
– Hát…
– A csendőr azt mondta – suttogta szorosan a fülemhez hajolva –, ha lefekszem vele, kimenti a papát. Én tudom, hogy magának mi az igazi neve, Hirchler úr
Olvastam magától… Maga adhatna nekem tanácsot. Nem mintha ebben a helyzetben, ebben a pokolban, a csodarabbi templomában különös felelősséget éreztem volna, ha azt tanácsolom, hogy a lány adja le magát a csendőrrel. Mi minden veszett el március 19-e óta? Most már igazán nincs bennem semmi áldolog, semmi pátosz. Úgy mondom, mint amikor valaki elveszti minden cókmókját, valami nagyon szükségeset, nagyon életbe vágót: elsősorban elveszett a haza. Ez a haza nekem mindig fontosabb ügy volt, mint a körülöttem a legtöbb embernek: lázasan foglalkoztam vele írásban, szóban és álmaimban, s voltak évek, éppen fiatal éveim, amikor például a szerelmet majdhogy nem is vettem tudomásul tőle. Ez akkor volt, amikor két forradalom bukása után évekig, közel egy évtizedig, még mindig vártam, hogy politikai eszményeim megint felülkerekednek, s száműzött eszményképeim és barátaim visszatérnek, s megmentik a gazemberektől és a fuserektől a hazát. Majdnem tíz évig vártam, és nem volt szeretőm sem. S amikor belefáradtam a várakozásba, és életem tartamára már-már feladtam a játszmát – megnősültem, s mint a hajótörött a mentő deszkába, belekapaszkodtam a magánéletbe: hátha el lehet jutni vele valamilyen partig –, de bevallom, a partról nem voltak illúzióim. S bár tudatosan fel akartam adni „mindent őrült eszmém és bogaram”, a magánéletem hamar elfanyarodott idilljéből újra és újra kirángatott közéleti szenvedély: a legegyügyűbb ok valamilyen reménykedésre elég volt, hogy elfelejtsem, hol lakom, s hogy velem valaki, aki a vár a vacsorával. Néhány hónappal később, hogy első feleségemtől elváltam, megpróbáltuk barátian kinyomozni ennek a lassú keserves szétkallódásnak az előzményeit. „Ott kezdődött a baj – magyarázta –, hogy össze-vissza tizennyolc éves voltam, hathetes asszony, és maga egyszer felébredt és azt mondta Betlhen! Ahelyett, hogy észrevette volna – mert márciusi nap az ágyunkra sütött –, hogy ma van az első tavaszi reggel.”

Sall László felolvasása

A videófelvétel itt tekintehtő meg: https://youtu.be/9J8nMkUv1Hc

Az állandó gyalázkodások elől átmenetileg két évre Bécsbe menekülő Szép Ernő 1920 októberében kelt levelében naivan, értetlenül írt így barátjának, Krúdy Gyulának.

Azt sem értem, miért kell nékem szegénynek és zsidónak lenni, amikor egyiket se kértem, csak danolni akartam, míg élek. Mit szóljak az emberekhez, mit firkáljak, ha mindenre csak azt felelik, hogy én izraelita vagyok.
Ha zsidó vagyok, ez szerencsétlenségem, legyetek gyöngédek hozzám, feledtessétek el velem. Persze mindig olyan zsidóról szólok, akin nem venni észre, aki éppoly jó állampolgár, éppoly magyar, csak tudják róla, hogy zsidó.
Rám fogják, hogy zsidó vagyok. Mintha rám fognák például, hogy hegedűművész vagyok. Én nem tudok hegedülni.
A cigányt, a négert, az Angolparkba hozatott zulukat, akiket reklám kocsin visznek körül a városon fehér nemzeti (vagyis faji) leplükben, fájdalommal, irtó sajnálattal nézem. Ez a meghatottság bizonyára zsidó dolog bennem. Mily fölösleges, hogy ezt a feladatot adta a világ. Ó hogy elengedném. Hogy szeretnék ehelyett a természettel foglalkozni, szerelmes verseket írni. Én zsidó vagyok? Hogyhogy zsidó vagyok? Mi az? Sárga vagyok én, vagy zöld vagy kék vagy milyen? Éppen olyan testszín vagyok, mint a magyarok. Kinek az ideája volt, hogy én itt zsidó legyek?
Nekem bizony isten eszem ágába se volt, hogy zsidó leszek majd, ha megszületek. Itt várt a világon ez a buta meglepetés, mikor itt kiszálltam. Nekem itt zsidónak kell lenni. Miért? Én magamban, mikor nem gondolok erre, abszolúte nem vagyok zsidó, egy fiú vagyok, a szerelem a hazám, és az istenem a halál! Én épp úgy nem vagyok zsidó, mint a csillag az égen nem zsidó, a kutyatej virág nem zsidó, vagy a giliszta vagy a föld göröngye nem zsidó. Folyton föl kell néznem elhinni, hogy ez a vita, ez a probléma a huszadik század fényében folyik. Rossz vicc. Ősemberek vagyunk még. Szeret engem a hazám! Szeret! A virág ideadja a szagát, a föld kenyeret ad és sírt fog adni, a magyar földön született kutya nyalja a kezem, emberek is szeretnek, az is aki tudja, hogy zsidó vagyok… Az én magyarságom: a nyelv, amely több mint az életem; az imádságom, a szerelmem. Olyan nekem mint a természet, a nyelv. A szél, a gyümölcs, a virág, a felhő, a csillag, hó meg eső nekem a szó, a magyar szó. Én vagyok a lelke, a lényege, az életbiztosítása a nemzetnek, én, akit idegennek mondanak.